Másnak is lelkiismeret furdalása van, ha rákiabál a gyerekre?

Nekem akkor nincs lelkiismeret fulladásom, ha amiatt kiabálok rá, hogy pl ne szaladjon ki az útra, ne tolja a kistestvére fején a játékvonatot, vagy ha már valamire nagyon sokszor megkértem,hogy ne tegye, és mégis csinálja.

Akkor van lelkiismeret furdalásom, ha nem ad indokot arra, hogy megemeljem a hangom, és "csak" az én fáradtságom, ingerlékenységem miatt kiáltok rá.

Nekem is lelkiismeretfurdalásom van akkor (ahogy az egyik hozzászóló már írta), ha a saját ingerültségem tör felszínre, ezért mondjuk túlreagálok egy szitut. Ha a veszélytől kell megóvni, akkor nincs, hiszen akkor nem méregből, tehetetlenségből ordítok, hanem mert muszáj.

Egyébként az én egómat is bántja a „kiabálós anyuka” kép, igyekszem kulturált lenni, sajnos gyerekkoromban elég sok prmitív ordibálást kellett hallgatnom, ezért számomra a kiabálás a butaság érzetét kelti, szóval nagyon utálom magam érte. :)

Tudod én is megfogadtam, hogy én bizony nem leszek kiabálós anyuka, mint a TÖBBI, MINDENKI. A tesóm, a barátnőim, a szomszédaim, ők biztos valamit rosszul csinálnak, nem értenek a gyerekükhöz, minek is az ilyenek gyerek aki örökösen ordít vele.

Aztán megszületett a fiam, egész mostanáig..illetve olyan 3 hónappal ezelőttig nem is kiabáltam, na de azóóóóóta..egyfolytában:-( MOst 2 éves. ISZONYAT néhanap...sírógörcöm van és szenvedek....de ez nem rólam szól most, igen, én is ordibálok vele, hiába nem akartam kiabálós anyuka lenni...így terveztem más jutott. Nekem is lehet szar napom, lehetek fáradt, lehetek kialvatlan, és lehetek éhes, vagy nyűgös. A gyerek az idegeimen táncol, ezerszer elmondok valamit annyiszor nem hallja meg. Néha túl sokat kívánok tőle, és mivel nem érti -mert még kicsi- frusztrált leszek, ő is az lesz, mert én az vagyok, ideges lesz mert én az vagyok, és hisztizik mert én is.

Nehéz szakma ez az anyaság.

Egy lebeg a szemem előtt...olyan 4 éves korára sokkal kevesebbet fogok kiabálni.

Állítólag.