Vajon hol van saját elveinknek a határa?

Előjáróban annyit, hogy eszembe se jut senki életébe, elveibe beleszólni, még akkor se ha nekem nem tetszik, csak és csupán elgondolkodtam a dolgokon.

Szóval adott egy család, aki (számomra) érdekes elvek mellett neveli 10 hónapos gyerkőcét.

- Önállóság elérésére hivatkozva ha úgy adódik (átszalad a szomszéd akit ki kell kísérni és még pár percet!!! beszélgetnek a kapuban) simán egyedül és szabadon hagyják a lakásban.

- Azért, hogy megszokja a „magányt” saját szobájában egyedül „játszik”, amíg az anyuka mos, főz vagy netezik. De pl.: egymagában utazik a hátsó ülésen, amíg anyuka és apuka ketten az elsőn.

- Persze esik kel a gyerkőc, magára ránt dolgokat. Ilyenkor, hogy ne legyen anyám asszony katonája nem lehet vigasztalni.

- Az állatok szeretetére kívánják nevelni. Simán egyedül hagyják a kutyával. Állítólag a kutya meg van nevelve így nem kell aggódni, ha könyékig a kutya szájában van a gyerek felnőtt felügyelete nélkül.

- A szülők édesdeden alszanak 9-10-ig, észre se veszik, ha a gyerek felkel csak akkor, ha leesik az ágyról. A kis szája be se tud gyógyulni, folyamatosan felszakad.

Bele szólni, tanácsot adni megjegyezni dolgokat nem lehet, mert kikérik maguknak. Persze enni, inni kap tiszta és szépruhákban jár és a kislány folyton mosolyog. Így kívül állónak nemigen tűnik fel a dolog.

Ebből adódóan szerintünk, amíg igazán nagy dolog nem történik nem is fognak változni a dolgok.

Szerintetek egyéni elveink anélkül, hogy baj történjen kimeríthetik a gyermek veszélyeztetés fogalmát?