Szerintetek tényleg látják a gyerekek a szellemeket?

Ohh, ennél a gyerekek vadabb dolgokat is "látnak", illetve kitalálnak a csodálatos, és tiszteletreméltó gyermeki fantáziájukkal:) Nem véletlenül foglalkozom ezzel. Mert kifejezetten érdekel. Az első kommentben azt írtam, sajnos kinövik. Módosítom: sajnos néhányan nem növik ki, illetve mégis, de úgy eltorzítják a dolgokat, hogy ilyen megmosolyogtató dolgok keverednek ki belőle:)

A gyermek fantáziája "magyaráz". A kezdetleges információi a világról néha, sőt szinte mindig kevesek ahhoz, hogy érteni tudjon. De az ember természete már csak olyan, aki magyarázatot akar, keres, ha nem talál, akkor gyárt. Ha ezt párosítjuk a gyermeki képzelőerővel, akkor lenyűgöző dolgok sülnek ki belőle. Ha a felnőtt tévképzeteket társítjuk a válaszkereséssel, akkor pedig ez jön ki belőle:)

Kíváncsi lennék az "aura 2 éves korban kinövését" megállapító szakirodalomra. Ha tudsz linkelni, megköszönném:)

ui.: a rosszindulatúság nem itt kezdődik.

Konkrét tapasztalatom:

Meghalt a fiam keresztanyukája, 20 évesen. Beteg volt. A 4 hónapos kislányom az első napokban azonnal sírni kezdett, ha átvittem abba a házba, ahol a lány élt. (Úgy sírt, mint akinek valamije fáj, szinte nem is sírt, hanem ordított. Közben egy adott irányba nézett, folyamatosan. Furcsa mód, ha hazahoztam, rövid időn belül megnyugodott.) A temetés napja előtt egy nappal én, és még jó néhány felnőtt éreztük amikor bementünk a garázsba, ahol a tort tartották, hogy áll a szőr a karunkon. (Egymástól függetlenül éreztük, csak utólag derült ki, hogy más is érezte, nem csak én.) Olyan volt, mintha kihűlt volna a világ, nem tudom leírni. Borzongtam a tarkómtól a lábujjamig. A lányomat akkor már nem vittem át, tudatosan. Ami ott volt, meggyőződésünk szerint nem a halott lány szelleme volt (hiszen ő szerette a gyerekeimet, sosem ártana nekik), hanem valami, ami az ő halálával jött...

A temetés után minden megváltozott. Az a Valami, ami ott volt, eltűnt. A lány viszont még ott van, és a lányom látja is. Sokat néz egy irányba, mosolyog, gagyarászik. Én is érzem a borzongást, de ez más, mint ami a temetés előtt volt, valahogy "melegebb"... Ráadásul nevetést okoz a picinél, nem sírást.

Azoknak, akik nem éltek át ilyet, mindez elfogadhatatlan lehet. Én sem beszélek erről akárkinek, hiszen ezek azok a dolgok, amik miatt rám hívhatnák a sárga házi szakápolókat... Érzéseket nem lehet bizonyítani. De léteznek, és van, aki felnőttként is érzi, más, szerencsétlenebb látja is ezeket. A gyerekek elfelejtik, mire megnőnek. Jobb is így. Egy biztos. Ez NEM fantázia (legalábbis egy része nem az, bár rengeteg a kamu történet is), de egy csecsemő nem csinál semmit ok nélkül. Mi felnőttek hajlamosak vagyunk mindent megmagyarázni, a saját lelki békénk kedvéért. Ezért sokan azok közül, akik éreznek, inkább letagadják.

A 4 éves nagy fiam valószínűleg már nem látja, vagy ha látja is, nem foglalkozik vele. Ő utoljára 3 éves korában köszönt egy "bácsinak" a temetőben, akit se én, se a nagymamája nem láttunk... A szellemek nem ártanak, éppen ezért a gyerekek azoktól nem félnek, hanem többnyire beszélgetnek velük. Ami ártó szándékú, az nem szellem, és szerencsére abból jóval kevesebb van.

(Na jöhet a lepontozás, és a szakápolók értesítése...)

Két féle választ fogsz erre kapni:

1. Aki hisz benne azt mondja majd, hogy igen látják a szellemet, és esetleg még történeteket is fog mesélni.

2. Aki nem hisz a szellemkebn, vagy legalábbis azok láthatóságábán, az azt fogja írni hogy nem, és alátámasztja is esetleg érvekke, hogy mi másért vélnek mégis látni alakokat, embereket a gyerekek.

Hogyan teszel igazságot?

Hogy azért a kérdésre is válaszoljak, igen, szerintem látják a gyerekek. Nem zörög a haraszt ha nem fújja a szél. Nyilván azért lehet annyit olvasni arról, hogy a gyerekeknek kb 3 éves korig nyitva van a 3. szemük - amivel látják őket - mert van benne valami.

Én például felnőtt koromban is találkoztam már szellemmel, így nekem nincs okom kételkedni a létezésükben.