Miért érzem más gyereknél, hogy vele semmi gond nincs?

jaaj pedig szerintem irtó jó kérdés pláne hogy van nem egy ismerősöm ahol tudom jól- mert nagyon sokat találkozunk-hogy a gyerekei iszonyú hisztis félrenevelt gyerekek, egymást ütik rondán beszélnek stb a f...bookon meg állandóan teszi ki anyuka a tündéri mosolygós édes képeket ahol egymást puszilgatják ölelgetik meg a legkisebbet stb. (LÁTTAM hogy készülnek ezek a képek :))) mint az katonaságnál: pistike, menj oda és puszild meg a gézukát és mosolyogj!!)

Na köszi nekem ilyen képek nem kellenek :)))

Ezért amikor látom a sok kitett képet mindig eszembe jut hogy TUTI hogy az egy épp jól elkapott pillanat de tökéletes család és tökéletes gyerek nincsen! Biztos hogy arról a családról is lehetne rossz pillanatban képet készíteni.

Én pl. (szintén mint Ibolyának, 3 fenekén nem megülős rosszaságom van) csak akkor teszek fel képet róluk (és ez viszonylag ritkán van x. havonta egyet) ahol valóban spontánul valami jó kép született, és nem ilyen "direktbe".

Mert nincs szükségem más (főleg távoli ismerősök, távoli rokonok) írásban történő megerősítésére miszerint: jaj de édesek jaj de szeretik egymást JAJ DE JÓ TESTVÉREK.

Tudom én ezt magamtól is, nem attól leszek "rendben" mert 15 en odaírják hogy ihaj de fantasztikus család vagyunk :)))

Soha nem rakok fel olyan képet, ahol sír. igaz, olyankor nem is fényképezek :)

Étterem:

mi úgy járunk étterembe, hogy amíg várjuk a kaját, lépcsőzünk kint, aztán megnézünk mindent a helyen, a falakat, függönyöket, növényeket. Mire kész az étel, kimozogta magát a kisfiú és szépen beül egy fotelbe, kap valami játékot a kezébe és azzal elbabrál, közben eszünk mi is és ő is.

Ne haragudj, de ezt az ősanyázást nem kellett volna. Hogy jön ide ez? Kezdem úgy érezni, hogy tényleg irigykedsz, ráadásul olyasmire, ami nem is létezik.

Én nem teszek fel a netre képet a gyerekeimről, de igyekszem a jobb pillanataikban lekapni őket, és azt mutogatom az ismerősöknek. Attól, hogy nem fényképezem le, aztán mutogatom a nagyvilágnak, hogy hisztizik, nyűglődik a gyerek, az még előfordul, sőt, le sem tagadom. De minek örökítsem meg? Felteszem, ők is szívesebben látnak magukról később olyan képeket, amiken kulturáltan néznek ki.

Magamat sem fényképezem, és rakom fel a Facebookra kócosan, hálóingben vagy kinyúlt pólóban, pedig képes vagyok így is kinézni. De kinek mi köze hozzá?

Ez nem ősanyaság kérdése.

3. válaszolónak teljes igaza van!

Nehogy már azt hidd, hogy az életük ilyen! Te sem tennél fel sehova képet az éppen üvöltő gyerekedről.

Egyébként sokat segít, ha elkerülöd a nyüglődős helyzeteket. A kisebbik gyerekem most 2 éves, neki nem pálya egy éttermezés, mert nem bír nyugton maradni, ezért egyszerűen nem viszem étterembe. Rengetegen erőltetik ezeket a jól fotozható, aztán falra kitehető programokat kicsi gyerekkel, nem értem, hogy ennek mi értelme.

Most komolyan, te a fb-ra feltett képek alapján szűrsz le bármit is a többi ember életéről? :)

Ez esetben őszinte részvétem, mert így tényleg mindig sz.rabbnak fogod érezni magad náluk.

Pl. nézd meg a fiatal csajokat. Mindenkinek csücsörítős-pucsítós-félmeztelen-agyonsminkelt képek vannak kirakva, mert hogy csak a lájkok száma számít.

De igazából mit is magyarázom ezt egy olyan embernek, aki képes ilyet leírni: "akkor 12,5 hónapos volt" :)