Hogyan lehet azt udvariasan és kíméletesen közölni valakivel, hogy soha nem bíznám rá a gyerekem hosszabb időre?

Hát ha biztos vagy a döntésedben, csak úgy, ahogyan itt leírtad. Persze sértődés lesz, de majd elmúlik.

De én a helyedben átgondolnám még egyszer. A csemetéd már nem baba, nagy bajt nem tud vele elkövetni. Ráadásul százszor jobban fog rá figyelni, ha egyedül az övé a felelősség. Lehet, hogy másként nevelné abban a pár napban, mást engedne meg neki, de a gyerekek hihetetlenül rugalmasak, nagyon könnyen megértik azt, hogy más szabályok vannak otthon, és mások a maminál.

A másik, amiért javaslom neked, hogy gondold át még egyszer az, hogy minden gyereknek szüksége van a nagyszüleire, pótolhatatlan gyerekkori emlékeket kapnak tőlük.

Azért ez nagyon durva, hogy SOHA nem bíznád rá a gyerekedet.

Belegondoltál abba, hogy ez anyósodnak mennyire összetörné a szívét?

Szegény azt tervezi, hogy milyen jó lesz majd az unokával. Gondolom elképzelte, hogy együtt főzőcskéznek, sétálnak, játszanak, mint minden nagyi.

Jó, hogy elmondja a gyereknek, hiszen várja ezt.

Szerintem amit írsz, az rettenetes dolog.

Nem gondolom, hogy anyósod olyan kétbalkezes, és tökhülye lenne, ahogy leírod.

Mégis csak felnevelt egy gyereket, aki még mindig él, és ha vannak testvérei a férjednek, akkor őket is felnevelte, és mint látszik nem estek az autó alá.

Ne nézd le őt, elvégre a férjed anyja!

És nagyon szívtelen dolog lenne, ha soha nem bíznád rá a kis unokát.

Első vagyok. Úgy látszik, már meghoztad a döntést. Ne haragudj, hogy ezt írom, de ez tipikus első gyerekes, túlaggódód felfogás. Csak az a baj, hogy mire ezt a tényt elfogadod, jól elrontod a kapcsolatodat az anyósoddal, aki, ahogyan te írtad, amúgy csupaszív és jóindulatú. Jól írta az előző, a férjedet is felnevelte valahogy, hidd el a tiédre még jobban odafigyelne.

De mivel már döntöttél, nincs más út, mint eléállni és elmondani neki, amit leírtál. Mert gondolom sunyizni azért csak nem akarsz.

Én sem értek veled egyet, hatalmas butaságot csinálsz, de majd rájössz. Igaza van az előttem szólónak, ha egymaga van, csak övé a felelősség, az teljesen más. Vagy a férjedet ki nevelte? Az árvaház? Mert az írásodból nem ez derül ki. Egészséges felnőtt lett? Gondolatom szerint igen. A gyerek nem csecsemő már, természetes, hogy féltitek de azért ez egy kicsit túlzás szerintem. Gondolj bele egy kicsit a fordított helyzetbe is.

Nem értem mi van abban, hogy mondja az unokának, hogy majd mama elvisz vonattal. Én is mondanám, hogy akarjon velem jönni a gyerek, szokja a gondolatot. Nem szól nektek, na és ? Majd ha el akarja vinni, gondolom szólni fog. Kicsit túlkomplikáljátok ezt az ügyet. Nem szabad kisajátítani a gyereket, az neki sem tesz jót.

Ha annyira féltitek mégis, akkor tegyétek anyóst próbára. Hívjátok meg magatokhoz és intézzétek úgy, hogy egy pár órára ne legyetek otthon, csak kettesben legyenek. Akkor kiderül, mennyire megbízható a nagyi és mennyire nem. Ha beválik ti is rájöttök, hogy nem minden van úgy, ahogy látszik, ha mégsem, akkor még mindig közölheted vele, hogy bármikor mehet, de a gyereket nem engeditek el vele.

Kedves kérdező, én abszolút megértelek. Nálunk anyukám ilyen. Akad vita abból, hogy a gyereknek mindenfélét ígér, de velünk nem beszéli meg, és a vége sírás. Nem gondolja végig, hogy az élet nem buli. Pl. meglátogatta a barátnőjét, akit a lányom is imád, de nem engedtem el, mert konkrétan frissen műtött rákos, nagy fájdalmakkal, aki mellé most tényleg nem való a nyüzsgő 3 évesem. Sírás lett a vége, és én voltam a gonosz. Valóban felnevelt engem is és a húgaimat is, de 30 év alatt rendesen kijött a gyakorlatból, arról nem is beszélve, hogy betegségeire komoly gyógyszereket szed, bármikor lehet gond, még egyedül is érheti baj. Sokszor utólag gondolkozik. Fél napra, ha nem mozdulnak ki, rá merem bízni a lányomat, de többre semmiképp. És az sem utolsó érv, hogy a felelősség nagyszülőként más értelmet nyer, az unokával lehet rosszalkodni, kényeztetni, cukorral tömni, mert majd én úgyis szigorú leszek.

A saját anyósom már más téma, mert ő az egyetlen fiát se tudta baj nélkül felnevelni, a cigi miatt koraszülött lett, baba korában többször leejtette, kisgyerekként folyton beteg volt és mindkét fülére maradandó hallássérült lett. Végül az apai nagymamája vette át a nevelését, amikor a kórházba nem látogatni járt, hanem drámázni és saját magát sajnáltatni, ki is tiltották, nem mehetett be. Az unokáját 7 hónapos kora óta nem látta, mert nem érdekli, 60 évesen túl fiatalnak érzi magát a nagymamasághoz. (Tiniknek való ruhákat és bizsukat hord, a haja rózsaszínnel van melírozva, stb.)

Szerintem ha anyósodban megvan a jóindulat és a rajongás az unokáért, azért légy hálás a sorsnak, de a kétségeidet a férjeddel együtt beszéljétek meg vele, valahogyan biztosan lehet tompítani az élén, hogy nem bántani akarjátok, csak ti másképp gondoljátok.

Sok sikert hozzá!

Az a helyzet, hogy én megértelek. Én pont így vagyok velük. Nem szívesen adnám oda a lányomat párom szüleinek. Imádják nagyon, de előttem megbuktak már szülőként is, és nem tartom nagyra őket nagyszülőként sem.

Van párom tesójának egy 3 éves kisfia. Sokat van náluk, mert szülők sokat dolgoznak.

2 éves volt a kisfiú, mikor mentünk anyósomékhoz és a gyerek egy grillező fém nyárssal szaladgált a rongyszőnyeges házban. Jól pofára esett és majdnem beleállt a nyárs. Mikor megjegyeztem, hogy ezt talán nem kéne engedni, közölték, "de úgy szereti!" ja, akkor máris jobb, ha szereti, akkor szaladgáljon vele nyugodtan!

Egyedül hagyták a 8 hónapos gyereket az ágyon, mert ki kellett menni, csörgött a telefon. A gyerek puff, leesett az ágyról. Sírt nagyon. Persze ezt az anyjának csak 2 nappal később mondták el, mikor már szét hányta az agyát a gyerek és lázas volt. Na akkor én bizony azt mondom, hogy SOHA NEM vigyázhatnak a gyerekemre és kész+ Na nyugodtan kövezzetek meg emiatt!