Hogy lehet normálisan, szépen felnevelni a gyerekeket, ha mi szülők nem szeretjük már egymást?

Szomorú ezt olvasni. Ezt az állapotot szerintem lehetetlen fenntartani és a gyerekek mindenképp érezni fogják előbb-utóbb, hogy itt valami gáz van.

Szerintem 2 lehetőség van:

1. Megpróbáljátok a problémáitokat megoldani a férjeddel. Leültök, megbeszélitek, hogy megpróbáljátok megmenteni a házasságotokat. Kit mi zavar, stb. Akár párterápia. De ehhez mindketten kelletek. Talán sikerül tényleg megmenteni a dolgot és újra boldogok lesztek együtt. Erre az időszakra pedig egy átmeneti állapotként tekintetek vissza.

2. Bármennyire is azt akarod, hogy ezt ne írja senki: elváltok. Nem most, hanem akár pár év múlva. Addig tudatosan készülsz a válásra, férreteszel, megalapozod a jövőtöket.

3-as: a gyerekeidnek az lesz a borzasztó, hogy két egymást utáló ember, iszonyatos feszültségben neveli őket, nem lesz olyan öszsehasonlítási alapjuk, hogy "de ez sokkal jobb, mintha egyedül nevelt volna minket anyu, esetleg anyagilag rosszabb körülmények között", mert azt nem élik át, ezt meg igen. Te azért leszel idegbeteg és depressziós, mert egy általad gyűlölt emberrel kell egy fedél alatt élned.

Amit a többiek írtak: NEKED van még bármi akaratod arra, hogy megpróbáljátok rendbe tenni a kapcsolatot? Neki? Ha legalább a valaha volt tisztelet, szeretet, megbecsülés visszaépíthető akkor még tudjátok húzni pár évig, de hosszú távon nem működőképes egy "csak lakótársak" jellegű kapcsolat.

1-es vagyok.

És akkor bszogatjak mindig a fiatal nőket, akik hamar jön a baja, friss kapcsolatban mert arra várni kell és hogy is működhetne

. Hát tessék 10 év után vállalt gyerek sokkal jobb, mint egy szerelemben felnövő gyerek.

Nekünk volt egyházi esküvő előtt egy ilyen felkészítő. Erre mindenki legyinteni szokott, hogy egy pap, aki nem házas mégis mit tudna mondani a házasságról... De mégis ilyen szituációkat olvasva előjön, amit ott hallottunk.

Erről is volt szó. Ez a kapcsolatnak egy szakasza. Előbb-utóbb minden kapcsolat eljut erre a szintre, hogy amit a "rózsaszín köd" eltakart, az egy idő után elkezdi idegesíteni az embert. Ilyenkor jön a nem hajtja le a wc deszkát, merre tekeri a wc papír, hogyan nyomja a fogkrémet és társai. Addig is pont úgy nyomta, de valamiért egy ponton idegesítő lesz. Van ahol erősebben jelentkezik, van ahol gyengébben, van akik kitartanak , és utána újabb szintre tud lépni a kapcsolat és van akik itt feladják és elválnak.

És a megoldási javaslat ha jól emlékszem a türelem volt. Türelmesnek lenni a másikkal. Végtelenül türelmesnek. Természetesen mindkét félnek. Könnyebb, ha az ember tudja, hogy ez csak egy szakasz, egy kapcsolat folyamatosan alakul.

Másrészt megpróbálni visszatalálni arra, hogy mit is szerettünk ebben az emberben, aki most idegesít minden mozdulatával. Meglátni benne azt, akiért valaha epekedtünk, akivel valaha össze akartuk kötni az életünket. 3 éve még újabb közös gyereket terveztetek...

Most jön a magán véleményem. Ok, hétvégén 9-ig alszik és nem segít. Ha elváltok ugyanúgy 9-ig fog aludni és még ennyit se fog segíteni, mert ott se lesz. Amikor valaki azt hozza érvnek a váláshoz, hogy a férje nem segít semmiben nem tudom megérteni. Válás után se fog segíteni, csak akkor még annyira se lesz ott, hogy az ember zuhanyozni el tudjon menni...

2-es vagyok.

A kérdező kommentjére reagálnék:

Én meg úgy nőttem fel, hogy a szüleim együtt voltak, de kb csak lakótárs szinten. Tini koromban egyértelművé vállt ez számomra. Volt rá példa, hogy a telefonjukra rápillantva érzelmes üzenetet kaptak, ismeretlen személytől. Szóval valószínűsíthető, hogy volt megcsalás is, mindkét oldalról. Anyagilag mindent megkaptunk, nem kérkedésből írom, de mi voltunk a környékünkön az egyik legtehetősebb család. Csak azért nem váltak el a szüleim, mert a vagyon elosztás drágább lett volna apámnak, mint az, hogy eltartsa anyámat, aki 3 gyereket nevelt otthon. Anyám a boldogtalanságtól (pedig anyagilag mindent megkapott ő is apukámtól, csak hát a szeretet/szerelem hiányzott oda-vissza) mély depresszióba zuhant, többször volt öngyilkossági kisérlete is. Ezerszer jobb lett volna ha elválnak, mindketten találnak maguknak valakit akivel boldogok lehetnek, még ha szerényebb körülmények között is. Így nekünk sem kellett volna végignéznünk ezt az egészet, és kimondhatom, hogy nem volt boldog gyerekkorunk ez miatt.

Ezt most csak azért írom le, mert a te gyerekkorod pont az enyém ellentéte, a vége mégis ugyanaz: depressziós szülő + boldogtalan gyerekkor. És talán a gyerekeidnek is hasonlót szánsz mint nekem volt. Hidd el, nem biztos, hogy ez a jó út. Attól még lehettek boldogok, hogy szerényebben kell élnetek, mint most. Na meg az sem biztos, hogy az is örökre szólna. Simán összeszedhetitek magatokat anyagilag is. Szinte biztos vagyok benne, hogy anyukád sem csak anyagiag miatt volt boldogtalan.

Fordulj családterapeuta pszichológushoz. Nem feltétlenül családterápia céljából, de ő látja a rendszert, és kivariáljátok, hogy milyen megoldásra vagytok képesek.

Miért mentél hozzá? Mért nem szereted már? Biztosan nem a súlya miatt, az nonszensz, hogy egy közeli családtagodat azért nem szereted, mert szeret enni és a hétvégi pihenőnapon tovább aludni. De egyébként esélyes, hogy pont azért eszik, mert boldogtalan a házasságban, akár depressziós egyebek közt a munkája miatt. Nagyon úgy néz ki, hogy te nem akarsz a házasságon dolgozni, mert kifejezetten utálod a férjedet, ő pedig nem tud, mert nincs hozzá eszköztára. A gyerekeknek ez az állapot mindenesetre nem jó, és mellesleg igen rossz példát látnak maguk körül, és azt alapozod meg bennük, hogy ilyen egy házasság, tehát az övék is ilyen lesz. Szállítod nekik a boldogtalanságot. Mintha a kényelem vezérelne téged: 40 négyzetméteren lakni kényelmetlen. Egyedül nevelni a gyerekeket lemondás. Ez igaz, néhányszázezren ezt megtapasztalják és túlélik, de legalább őszinte, és van belőle előre vezető út, akár egy új kapcsolat is. A ti gyűlölködő kényszer-összpréselésetekben nincs. Nehezen képzelem el, hogy csak 4 órás munkát találsz.Mindenki talál munkát, aki nem lumpen.