Igaz, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, vagy ez inkább így igaz?

Általában igaz, ezért is lett belőle szólásmondás.

Teljes mértékben igaz. Nem a problémák mennyisége változik, hanem a komolysága. Amíg a gyerek kicsi, főleg amíg nem kerül intézménybe addig általában a szülő számára kellemetlen de megoldható problémák merülnek fel. Pl. nem alszik, nem eszik, válogat, kakil, nem kakil, hasfájós, bukós, elesik, hisztis stb. Amikor intézménybe kerül ott már előjöhetnek olyan problémák amik a gyerek testi szükségletein kívül a lelki oldalt is érintik és nehezebb kezelni. Szeret-e bölcsibe vagy oviba járni, hogy bánnak vele a gondozók, be tud-e illeszkedni, vannak-e barátai, bántja-e valaki az oviban, suliban, suliban a tanulás megy-e. Kamaszkorban olyan problémák merülnek fel, amik az egész további életét érinthetik. Szerelmek, csalódások, bullying, továbbtanulás, szakmaválasztás, tanári túlkapások, kamaszkori leválás, kamaszkori világfájdalom ami vezethet drogproblémákhoz, depresszióhoz, önsértéshez, öngyilkos gondolatokhoz, cigi, bulizás, lustaság, nemi identitás kérdések. Ezeket szülőként 1000x nehezebb kezelni lelkileg, bár fizikailag könnyebb amikor nagyobbak. Én sokkal többet agyalok és aggódok most hogy kamaszok, mint amikkor kicsik voltak. És bár most minden kisgyerekes anyuka felszisszen hogy a kamaszkori gondok a nevelésből fakadnak, sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon nem. Soha nem hittem volna hogy mikkel kell megküzdenünk, 2-3 évvel később ha a cserfes, társaság központja, mindíg vidám, gondoskodó, szeretetteljes, bújós 8-10 évesemre gondolok.

Nekem legrosszabb volt a csecsemökor. Az alvásmegvonás! 3-4 óránként keltem. Ez volt az igazi Horror. Ezután azt mondtam, hogy most már edzett vagyok Guantanamóra (mert alvás megvonásával kinozták ott a rabokat). Most Tini! De a csecsemökorhoz képest ez Wellness!