Igaz, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, vagy ez inkább így igaz?

200% gyerekfüggő.

Különben az egyik humorista mondta erre a legjobbat: A gyerek gond. Kész.

Az én gyerekem letehetetlen baba volt, 20 perceket aludt, sokat sírt látszólag ok nélkül, mire ez az időszak elmúlt, kezdődött a fogzás, és 0-24 nyűgös volt, semmit sem lehetett csinálni tőle/mellette. Ehhez képest ovis meg kisiskolás korában tökéletes gyerek volt, sorozatgyártani kellett volna.

A csecsemőkor nem vészes? Ezt mondd annak, aki évekig nem alhat 2 óránál többet egyhuzamban :D

Én még csak 3 éves korig jutottam a gyereknevelésben. Eddig számomra nem volt túl embert próbáló. Nekem az az ijesztő, és az lesz nehéz, amikor már nem tudom annyi mindentől megvédeni, mint most. Amiatt nem aggódok, hogy mennyire lesz idegesítő a viselkedése. Nálunk a dackorszak is teljesen a kezelhető kategória.

ez totál gyerekfüggő

Fiam 5 éves. Vele SOSEM volt gondom. Semmi. Álom baba volt, most csodás gyerek.

Lányom 3 éves. Vele pedig a terhesség óta nehéz minden is. Totál az ellentéte a nagynak.

(mielött bárki megkövezne. ugyan úgy van szeretve mind a 2 gyerek)

Szerintem ezek csak a maradvány sallangok, amiket még szeretnek puffogtatni. Olyasmi, mint a felkapatod meg erősödik a tüdeje baromságok.

Minden gyerek egyéni, másképp állnak manapság a gyerekekhez, mint régen, amikor a sírni hagyott babákat szemrebbenés nélkül otthagyták bőgni órákat a kiságyban egyedül, vagy szíjjal verték a kisgyereket, ha "rossz volt". Ellenben egy kamaszgyereket be lehetett fogni dolgozni, és ha nem jött, akkor valóban hiányozhatott az emberi munkaerő a családból, illetve egy befenyített, riadt kisgyerekhez képest egy nagypofájú nyegle kamasz vagy egy 15 éves lányanya komolyabb gondot okozott. De annak aki szívvel lélekkel csinál mindent, szerintem minden szakasz tartogat nehézségeket.

Mindig az a legnehezebb korszak, amiben éppen benne vagytok. Ezt a mondást azok találták ki, akiknek már felnőtt a gyereke, és azért, mert a kamaszkorra emlékeztek, a csecsemő-, és kisgyerekkort már elfelejtették. A kisgyerekes szülők meg nem mertek ezzel vitatkozni, mert hát ők még nem tudják milyen egy kamasz gyerekkel.

Kamaszom is, és babám is van, egyértelműen a babával a nehezebb.

Én a csecsemőkort utáltam. A nem alvást. Azt hogy semennyire nem tud kommunikálni, és csak találgatok mi baja. Az órákig tartó ringatásokat. A csöpögő melleket. Azt, hogy 2-3 óránál hosszabb időre sehova nem mehettem el, mert kizárólag a melleimet fogadta el. Hogy ébren 5 percet nem volt el nélkülem. Hogy mire megszoktam valami rutint, addigra tuti meg is változtak az igényei. Minden szépsége mellett szörnyű volt nekem az az időszak, ha csecsemős szülőket látok, mindig sajnálom őket.

Nem nagy még az enyém sem, két éves múlt, dackorszak van. Ezerszer könnyebb. Igen, sokszor levágja magát a földre és hisztizik. Ez van, van hogy jól, türelmesen kezelem, van hogy nekem is rosszabb napom van, és fásultabban. De amúgy meg ha épp nem hisztizik, akkor annyira jó vele minden. Kezdi átaludni az éjszakákat, nem kell már ringatni, szépen eszik szinte magától, sokszor eljátszik egyedül, elmondja mit akar, okos, kedves, simogat, puszilgat. Van napi rutin, ami nekem is hatalmas segítség, a napnak van eleje-közepe-vége, lehet tervezni, nem csak lebegünk az időben mint csecsemőként. Le lehet "passzolni" egy egész napra a nagyszülőkhöz. Esti programot is tudok csinálni, mert az apja nélkülem is el tudja altatni. Ezek nekem hihetetlen sokat számítanak.