Kisgyermekes anyukák, nektek mi válik be, ha úgy érzitek, szétrobbantok a stressztől?

Hát van, amikor már elordítom magam. Van, amikor elsírom, ha nagyon túlcsordul a feszültség.

De legtöbbször némán káromkodom magambam egy nagyot, mély levegőt veszek és megpróbálok uralkodni magamon. Ez mondjuk nem mindig ment, a nagy 3,5 éves, eddigre megtanultam. :D

Az enyémnek volt járókája. Már elég korán megtanulta, hogy ha anyának ki kell menni a kapuhoz a postáért, vagy akármi, akkor ment a járókába. Szóval ha épp az agyam készült kirobbanni a fejem tetején, akkor annyit mondtam neki, hogy menj be a járókába légyszíves,anya most kimegy.

Ő bement én meg ki. Már 4 éves. Kb 1,5 éve nincs meg a járókája, de néha visszasírom 😅😅

Lobbanékony vagyok, hamar csattanok. A második gyereknél már igyekszem erre tudatosabban odafigyelni. Az elsőnél gyakrabban gurult el a gyógyszer. Most a kicsinél nagyon nagyon figyelek magamra. Ha érzem, hogy jön a sz@r, inkább elmegyek onnan picit. Veszek pár nagy levegőt, és igyekszem tudatosítani, hogy ő egy kicsi gyerek (aki erősen dackorszakos), és nem tudja kezelni az érzéseit. Nem mindig megy, van, hogy felemelem a hangomat.

De ami nekem tükör volt, az az, hogy mint kiderült, a férjem is ilyen. Sose volt, világ életében türelmes ember volt, de a dackorszak kihozta belőle az állatot. Pont tegnap volt, hogy a gyerek kente a teraszon a műfűbe a fagyit. Apja szólt szépen, szólt hangosan, aztán rákiabált, kitépte a fagyit a kezéből, és eldobta jó messzire. Na a gyerek úgy elkezdett ordítani, hogy csak na. És nekem egy ilyen helyzetet rémes látni kívülről. És ilyenkor gondolkodom el azon, hogy basszus, én is voltam ilyen. És ez nagyon rossz. Szóval tényleg maximálisan figyelek magamra.

Rohadt nehéz sokszor. És az se vigasztal, hogy majd könnyebb lesz, mert a nagy 13 éves....... 🤣🙈

"Apja szólt szépen, szólt hangosan, aztán rákiabált, kitépte a fagyit a kezéből, és eldobta jó messzire"

Hát igen, én is csináltam/csinálok néha ilyet, ha elborul az agyam a tízezredik szólástól. Erre igyekszem nagyon odafigyelni, bevezettem egy hangsúlyt, amitől a gyerek tudja, hogy itt a határ, már az esetek 80%-ában beválik.

Mondjuk, szerintem lobbanékonynak sem kell lenni ehhez, egy dackorszakos gyerek, akire századszor szól rá az ember, bárkiből kiváthat ilyen reakciót.

Nálam is az ordítástól a síráson át a magamban való káromkodásig van minden.

Én legtöbbször otthagyom.

Bennem közrejátszik az is itt, hogy nekem a gyerekkorom végigverte nevelőapám. Megfogadtam, hogy én 1 ujjal sem érek a gyerekeimhez.

De a kicsi (most 2,5) nagyon durván benne van a dackorszakban, sokszor elcsattanna úgy az agyam, hogy megüssem. Ezért inkább otthagyom. Kimegyek az udvarra, bemegyek a szobába stb. Kell pár perc, lenyugszik ő is és én is, majd megyek és megölelem.

Nekem a dackorszak nehézségeit még egészen "könnyű" kezelnem. Mármint nem azt mondom, hogy sosem borulok ki, fáradok el tőlük, leszek türelmetlen és ingerült, de a gyógyszerem nem ezektől a mindennapi apróságoktól gurul el. Attól viszont naponta többször is, amikor a testvérek képtelenek egymással ellenni, hogy egész nap mást se hallok, csak a panaszos "aNNYaaaaaaaaaaaaaaaaa, az XY meghúzta a hajaaaaaaaaaaaaaaaaaaam!" meg az "Annnnnnnnnnnnnnnyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa, rám lélegzett!" -szintű nyafogást. Pedig csak ketten vannak, és a nagyobb már majdnem kezd kilábalni a dackorszakból, nyáron lesz 4 éves. A kicsi meg most megy bele mondjuk, 20 hónapos, szóval mondhatni még békesség van, mert a két szélén vannak a rémes éveknek :D De eleve a nyafogás. Amikor fáradtak és nyűgösek, és mindent IS nyafogva mondanak. Panaszosan, nyávogva. Uffffffff, attól nagyon idegbe tudok jönni, és sajnos ma már 7 óra előtt is eljutottunk arra a pontra, hogy elküldtem mindkettőt, kiraktam őket a konyhából, mert csak a vinnyogás ment és egymás lökdösése, hogy "deénakartaaaaaaaaaam". Kiabáltam is. Nem lett jobb tőle. Cserébe eltűntek, és azóta nem is vinnyogtak, vagy már fél órája nincs nyávogás. Szóval volt időm egyáltalán megcsinálni a reggelit és viszonylagos nyugalomban enni. Ettől már jobb lett egy kicsit a kedvem :D

Amúgy általában az van, hogy akkor is megpróbálok uralkodni magamon, amikor nagyon idegbe jövök. Iszonyat lobbanékony vagyok, mondjuk mióta megszülettek a lányok, sokat fejlődtem türelem és önkontroll tekintetében, de még mindig egy pillanat alatt felugrik a puzusom. De igyekszem magamban lerendezni, hogy ők minél kevesebbet vegyenek ebből észre. Ha nagyon nem bírom már, akkor fogom, felpakolom mindkettőt, és elmegyünk játszótérre vagy csak rollerezni az utcába, igazából ez mindannyiunknak jót szokott tenni.