Elrontottuk, vagy ez így van másoknál is?

Szerintem elrontottátok. Az kislányom 19 hónapos, most szoktatom be a bölcsibe. Nem tudom, hogy érti-e, de egy ideje már mondogatom neki, hogy anya megy dolgozni, ő megy a bölcsibe, nem fog látni majd csak délután stb. Szerintem nem jó, hogy kicsi nyafogás után anya máris ott terem, mert valóban összeköti, hogy a nyafogás egyenlő azzal, hogy anya nemsoká ott terem.

A fiam lassan két hete jár bölcsibe. Az egyik társa, 2 körüli kislány egész álló nap hangosan sír. Nagyon sajnálják a gondozónők, vigasztalják, dajkálják, de nem hívják az anyukát. Meg kell szoknia a helyzetet, mert anyunak dolgoznia kell, és nem szaladgálhat be a gyerekhez minden nap. Nem könnyű a helyzet, de ha megszokja, majd elmúlik a sírás is. Erősnek kell lenni.

Részben igazuk van a válaszolóknak,mi is magánbölcsibe jártunk,ott kell hagynod,azt mondják a sirás természetes dolog,én is elhittem,2 hónap után valami megváltozott a kislányomban negativ irányba,annyira megtörte őt a bölcsi,hogy 2 hete kivettem,mostmár haladunk a régi úton,ő nem volt kész az elválásra,azért figyelj oda rá.

Nekem 27 hónapos a lányom. Első nap bementünk egy órára közösen. Konkrétan le se tojta, hogy ott vagyok. Mondta a gondozónő, hogy (mivel van egy egy éves öccse, akinek elég nehéz volt közben felügyeletet találni) szerinte nem is kellek már holnap, holnap már legyen bent a gyerek két órát, de nélkülem. Így is lett. Nem is keresett. Aztán már reggel 9-től délig volt bent még három napot. Következő héttől reggől 8-tól délig. Semmi gond nem volt. Aztán a harmadik hét hisztivel indult. Nem akart bemenni, sírt, hogy haza akar velünk jönni. Első nap, majd, hogy nem én is sírtam vele, de nem voltam biztos abban, hogy nem csak a hétvége miatt van a hiszti, talán ha bemegy, mégis jól érzi magát. Aztán délben mondta a gondozónő, hogy ugyan egy pici sírás után megnyugodott, de nagyon szomorú volt egész délelőtt, nem is játszott, csak a gondozónők körül lebzselt. Hát eléggé padlót fogtam, nem voltam erre felkészülve. Hazamenve elmeséltem a férjemnek a történteket, teljesen meg voltam zakkanva, mert nagyon nem szeretem, ha a gyerekeim sírnak, vagy nem boldogak. Ráadásul én otthon vagyok a kisebbik testvérével, így lehetne velem is otthon. Igaz, egész délelőtt mást nem csinálok csak mosok-vasalok-takarítok-főzők, így nem sok öröme telik bennem. Ez volt az ok, hogy délelőtt menjen bölcsibe, ott játszhat egy picit közösségben, aztán délben megyek is érte, és onnantól már csak a gyerekeké vagyok. De meggondoltam magam, nehogy már bent szomorkodjon, ha engem akar, akkor megkap gondoltam. Na a férjem kioktatott, hogy nem adhatom fel az első hisztire, legyek egy kicsit kitartóbb, mert ha kapásból "győz" a gyerek, akkor sosem fog óvodába, később iskolába szokni. Márpedig szerinte ez az élet rendje. Na mondanom sem kell másnap is ugyan az a sírással kezdődött minden, már kezdtem feladni, mikor a gondozónő rám szólt, hogy menjek már, majd szól ha kellek. Délben pedig közölte, hogy semmi gond nem volt a gyerekkel, nagyon jól érezte magát bent (a gyerek is ezt mondta). De harmad, majd negyed nap is sírással ment be. Már készültem az ultimátumra a férjemnél, hogy akkor innentől kezdve ő viszi a bölcsődébe a gyereket, mert én nem hallgatok végig még egy sírást tőle, de aztán láss csodát péntek reggel elfelejtett sírni. Nagyon nem éltem bele magam, gondoltam, a háromnapos hétvége majd tesz a következő heti gyomorgörcsért, de tévedtem. Megint örömmel megy. Én csak ezzel azt akarom mondani, hogy mi anyukák hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a pátyolgatást és szerintem ezt a gyerekek nagyon jól tudják, egyszerűen csak próbára teszik, hogy hol a határ.