Ne verjem meg, de ő verhet engem?

Nem értem, hogy lehet egy gyereket nevelni úgy, hogy egyszer se emeled fel a hangod. Létezik ilyen szülő?

Emelem kalapom előtte, hogy vannak olyan nyugodt természetű emberek, akiket az ég világon semmi nem borít ki.

Engem szokott kiborítani a lányom és igen kiabáltam már vele. Egyszerűen máshogy nem ment. Mikor órákon keresztül magyarázod neki szépen, mit miért nem szabad, öleled puszilod és ő ezt csak “semmisnek” veszi.

Azt vettem észre, hogy a lányom kezdett visszaélni azzal, hogy nem volt megtorolva.

Tudta, hogy bármit tehet, nem lesz neki semmi következménye. Én elmondom neki szépen, aztán teszi ugyanazt. Miért? Mert mi történne.

Anya szépen beszél hozzám, nincs abban semmi rossz,akkor miért ne tehetném.

Vegyem el a játékát, ne szóljak hozzá? Állítsam sarokba? Mit csináljak?

Sarokba àllítani és kb ugyanolyan fenyítés, mint megverni.

Akkor mit tehetek?

Az a gond, hogy a szülők nem tudják merre induljanak el ilyen helyzetben. Nem tudják, hogy mi a jó megoldás, mi használ, mi ront a helyzeten. Marad a tanácstalanság, kiabálás és valaki persze ver is.

Egy anyuka akivel senki nem foglalkozik, egyedül van otthon, nem alszik és csak próbál megfelelni mindennek hogy lehet kontrollálni, hogy ne kiabáljon a gyerekre? Kiabál és el van hordva minden szar anyának. Aztán még szarabbul érzi magát,mert hát nem is akart kiabálni igazából.

Sokkal többet kellene ezze foglalkozni a gyermekvédelmiseknek és az illetékes szervezeteknek is, hogy nem csak ezeknek a megakadályozásán kellene dolgozni, hanem felkészíteni a családalapítás előtt álló szülőket, hogy mit tehetnek bizonyos helyzetekben….

Én is szoktam felemelni a hangom, de megütni nem ütöm meg, mert ez alap.

A gyereknevelés meg hosszútávú befektetés, csak a legtöbben ezt nem tudják vagy akarják kezelni. Amit most beleteszel, annak nem most lesz hozománya, hanem évtizedek múltán, plusz amikor neki gyereke születik.

A gyerekekenek van egy idegrendszeri érési folyamatuk, amit sokan nem ismernek, vagy nem ismernek el és már az ovis korú vagy még kisebb gyereket is úgy kezelik, hogy de ezt már tudnia kéne. Pedig rohadtul nem tart még ott legtöbbször. Viszont, amit Ezekben az időkben kap - legfőképp a szüleitől - azok a megoldókulcsok, reakciók, sémák, megküzdő módok mennek tovább a későbbiekben. Azok képezik az alapot - az megmásíthatlan, az rögzül.

Én, ahány fórumon erre lehetőségem van, mindenhol leírom, hogy, de, vannak eszközök, amik tanulhatók és mindenkinek akinek gyereke lesz, ezeket kéne is tanulnia. Ezek jól működtethető rendszerek. Nem csodaszerek, nem lesz tőle angyal egyik gyerek sem. Viszont a gyerek megtanulja beazonosítani a saját érzéseit. Meg tudja őket nevezni, mely az érzelmi intelligenciájának a fejlődéséhez elengedhetetlen. Megtanulja, hogy lehetnek nehéz érzései és attól még mellette van anya, apa vagy akiben megbízik. De például a legnagyobb felismerés volt számomra, hogy a szülő feladata nem az hogy megakadályozza a hisztit. Illetve a hiszti egy feszültséglevezetés a gyerek részéről. És ha hagyjuk, hogy kiadja (kontrollált keretek között), akkor az azt követő időszak sokkal kisimultabb.

Lehetne ezt még ragozni, de arra ott vannak a könyvek és online előadások. Bele kell tenni az időt, pénzt, energiát és utána tudatosan alkalmazni a hallottakat. Ha nem alkalmazzuk, akkor szrt se ér.