Nem "vésődött" be a gyerekem. Várható hogy még megtörténik a csoda? Más is volt így?

#17 valahogy ráéreztem erre a "ridegtartásra", mert ez az ami tud kötődési gondokat okozni (mármint olyan értelemben, hogy nem érzed érzelmileg azt az elsöprő rózsaszín ködöt, amit mások éreznek, de erős kötődést, ragaszkodást igen).

A férjem is hasonló (náluk sem volt divat az ölelgetés), De szeret engem, kötődik hozzám, valószínűleg jobban, erősebben és hűségesebben, mint más férfi tudna, viszont soha nem volt olyan felrobbanó érzéssel szerelmes, mint ahogy pl. én tudok szerelmes lenni és nincs is a fenekemben folyton, nálunk nincs az h nehéz lenne a párkapcsolat vagy visszafogna.

12 éve vagyunk együtt és örökre együtt is maradunk, ha rajta múlik.

Amíg nem mondta, hogy neki nincsenek ilyen "bevésődőtt" érzelmei, nem is tudtam róla h sose érezte amit én.

Nem szokott túlzottan sokat ölelgetni, de tényleg mindent megtesz értem. Ő életem szerelme és ő az akivel le szeretném élni az életem.

Ezt kizárólag azért írtam le, hogy érzékeltessem, hogy azért mert benned nincsenek azok a bizonyos kirobbanó érzelmek, még lehetsz a világ legodaadóbb, legszeretetteljesebb és legjobb anyukája, és a kislányod is pontosan így fogja érezni.

Ha külön nem mondod neki, nem fog észrevenni semmit abból amit itt leírtál, mert tettekkel viszont mindent megteszel érte, és végső soron ez az ami számít!!

Vagy nem mindenki érez rózsaszin szöszt, 25 éve vagyok a férjemmel, de nem mondanám, hogy szerelem olyan nincs csak mítosz, én agy vezérelt vagyok nem szív.

3 gyerekem van az első kettőt 18.20 évesen szültem szeretem őket, de nem voltam és vagyok elfogult, az uncsitesóm mikor mondta hogy olyan mintha szerelmes lenne a gyerekébe csak pislogtam.

3.nál már én is éreztem miről beszél, (a hormonok), de most sincs,a lila köd, mindenki ajnározza milyen szép,meg okos én nem tudom ajnározni olyan mint más gyerek. 40 körül szültem, lehet meg kel érni erre is. Nekem nincs igényem a gyerek nélküliségre(😂😂ha vissza megyek dolgozni ott 14 2-3 évessel leszek) de sok anyának sok eg~sznap, nekem elég az a 2-3 óra míg alszik, de attól nem szar anya vagy rossz csak neki úgy jó, nekem meg így.

Remek, beszéljétek be neki, hogy szerelem sincs, remélem a férjetek is tudja..

Van mindkettő, kicsit olyan tényleg, mintha valami gyorsítótól be lennél állva és elég mély, mindezt úgy, hogy az én anyám is.. hát.. rideg na, nálunk is idegen volt mindig, mikor meg kellett puszilni a szülinapján, nem volt természetes hozzábújni meg ilyenek. Szerelmes eddig egyszer voltam, ugyanolyan mély, intenzív érzés, mint amikor megszereted a babát.

És attól, hogy szerelmes vagy, még nem azt jelenti, hogy az egész napban a másikon akarsz csüngni, csak a nap nagyrészében. És jobban izgalomba hoz, ha találkoztuk, velük lehetsz, mintha mondjuk vásárolnál, valahogy elnyomja a többi dolog "jóságát".

Egyébként 30 év alatt én is csak egyszer voltam szerelmes, már vagy öt éve, szóval szerintem ritka, de létezik.

#24 nem a témához tartozik, csak hozzád írom :)

Szerintem a szerelem olyan, amit valaki könnyen megél, valaki nehezebben vagy egyáltalán nem.

Én nagyon érzelmes típus vagyok, én képes vagyok iszonyú szerelmes lenni, belezúgni valakibe. Nagyon sokszor voltam szerelmes és nagyon intenzíven meg tudom élni.

A férjemmel 12 éve vagyunk együtt és azt mondhatom, hogy szerelmes vagyok belé (persze nem tinédzseres rózsaszín ködösen).

Aki ismer, azt mondja h én végtelenül és érzelmesen fogom szeretni, imádni a babámat. Amikor mondtam, hogy én már most szeretem magzatként, senki nem lepődött meg, a férjem azt mondta, hogy persze ő ezt tudta.

Engem anyukám nagyon szeret, ma kötődő nevelésnek hívjuk ahogy engem nevelt picibe. Nagyon sok érzelmet és szeretetet kaptam, én meg is tudom élni az érzelmeket.

Szerintem a szerelem megélése emberfüggő.

Lehet a gyerekünket azzal a rajongással teli szerelemmel nevelni. És bizony ez jöhet úgyis, ahogy a kérdező írja, hogy "durr" és elborítja az agyad a rózsaszín köd. Röviden leírom az én élményemet: a legnagyobb gyerekem (a fiam, aki most 8 éves) nehezen és érkezett, durva császár után kaptam egy nonstop üvöltő babát, aki élete első 4 hónapjában letehetetlen volt. Aztán kiderült, hogy brutál tejfehérje-allergiára volt, véres hasmenéssel kerültünk a kórházba. Amikor a fejéből vettek vért (4 hónapos korában), azt hittem, belehalok, azt kívántam, hogy vágják le tőből a karom, de a gyerekemnek ne fájjon semmi. És még ennek ellenére sem éreztem akkor ezt a "durrt". Rengeteg nehézség volt, alig aludtunk, a fiunk folyton sírt. Aztán miután kiderült a tejallergia és átálltam tejmentességre (a szoptatás alatt), ahogy kitisztult a fiam szervezetéből a tejfehérje...kisütött a nap. Egy délután már nem sírt, sőt, a férjem úgy megnevettette egy grimaszolással, hogy gurgulázva kacagott...az a gyerek, aki addig csak sírt és még sosem hallottam a nevetését. Na, nekem itt jött az a "durr". Ott lettem igazán anya, akkor, ott beleszerettem a gyerekembe, de úgy igazán, örökre, visszavonhatatlanul. Az az angyali kacaj annyira "bevésődött", hogy még most is a fülemben cseng, érzem a lábaimban azt az erőtlen érzést és a pillangókat a gyomromban, amikor megérzed a szerelmed illatát. Vszleg ehhez a nagy "durrhoz" kellett az azt megelőző 4 kínokkal teli hónap. A mai napig ilyen rajongással imádom a fiam, egyszerűen azon kapom magam, hogy belefeledkezve gyönyörködöm Benne, mert a világ legcsodálatosabb embere. Ugyanígy a két húga, akiket szintén földöntúli szeretettel szeretek. Én ilyen anyatípus vagyok, nem vagyok jobb annál, akinek nehezebben jön az érzés vagy nehezebben éli meg az anyaságot, egyszerűen belőlem jön, semmi tudatosság, inkább szerencsésnek érzem magam. Olyan szülők neveltek, akik szintén ezzel a nagyon meleg szeretettel voltak körülöttem, vszleg nem is tudnám máshogyan csinálni. És tényleg ne értsetek félre, nem dicsőítem magam, inkább azt próbálom leírni, hogy hány meg hány ok, tényező alakítja a mi viszonyulásunkat a környezetünkhöz.

Kérdező, szerintem Te nagyon jó anya vagy. Lehet hogy nem vagy az az ajnározó típus, lehet, hogy nem merengsz napközben azon, hogy a szemed fénye (a gyereked) épp mit csinálhat, ha épp nincs Veled, de ez nem baj. Az a gyerek pontosan érzi, hogy az anyukájának ő nagyon fontos, mindent megtennél érte, ez elég szerintem.

Egyébként hiába szeretem ezzel a nagy "durrszerű" érzéssel a gyerekeimet, eszméletlenül dühös is tudok lenni Rájuk, amikor már a végsőkig feszítik a húrt. A szülőség nem az az állandóan "szerelmes", habcsókos Buddha-állapot. Nem szabad ezt keresni, mert akkor folyton emészteni fog a lelkiismereted. A szülőség az egyik legdurvább, ha nem a legdurvább munka, amit el tudok képzelni. 3 gyereket nevelek, mellettük dolgozom, szó szerint rajongok a munkáért, szoktam mondani, hogy terápiás céllal mentem vissza dolgozni és került bölcsibe a legkisebbem. Imádom Őt is, a tesóit is, de nem csak anya vagyok, tele vagyok tervvel a munkámat illetően, imádok emberek (felnőttek) között pörögni.

Nyugi, Kérdező, nagyon jól csinálod, kiegyensúlyozottan helyt állsz a különböző szerepeidben. Minden a helyére kerül, amikor visszamész majd dolgozni. Ne várd, hogy azonnal, az egy nagy váltás lesz, először egy picit bele fogtok reccsenni (nálunk legalábbis így történt), hogy aztán mindenki megtalálja a helyét az új szituban, a saját közösségében.

Kitartás!