Nem "vésődött" be a gyerekem. Várható hogy még megtörténik a csoda? Más is volt így?

Nem vagy egyedül.

Nálam sincs ilyen rózsaszín köd. Imádom, és belehalnék ha történne vele valami. De sokszor érzem én is azt, hogy kötelességből teszem amit kell és odaadóbb anyát érdemelne nálam. Mondjuk a természete sem könnyíti meg az életet, mert igazi több emberes baba volt és kisgyereknek is az. Vért izzadok mellette hogy kicsit tudjam csinálni a dolgom, mert ki sem száll a fenekemből. Meg az sem könnyít a helyzeten, hogy a férjem kb soha nincs itthon. Az én gyerekem is 3 éves. 2 évesen bölcsibe ment, én meg vissza dolgozni. Nagyon vártam már hogy ne legyünk 0-24-ben együtt, ennekellenére azért megviselt mikor eljött az idő és már nem tudtam minden lépéséről. Belejöttünk és azóta sokkal könnyebb, türelmem is több, hiszen napi 8 órában a szeretett munkám végzem, felnőttekkel beszélgetek... és utána rohanok haza mert alig várom, hogy újra vele legyek. Nincs hobbim amit hiányolnék de otthon ülni évekig sokuknak nehéz. Nincs ezzel sem baj, meg azzal sem ha valaki rózsaszín felhőben éli meg az anyaságot. Egyszerűen nem vagyunk egyformák, nem is kell, hogy azok legyünk. Szerintem mindannyian igyekszünk a legjobbat és legtöbbet adni magunkból, bárhogy is éljük meg az anyaságot. Ez már szerintem elég hogy elég jó anyák legyünk. Tökéletes anya nincs.

#13

Egyes anyák leírásából tényleg az jön le, hogy a gyerek úgy bevésődik az anyának, mint az alkonyatban a farkasoknak a szerelmük. Szerintem találó hasonlat az alapján, amit ezek az anyák mondanak.

Ők hívnák "szerelmemnek" a gyereküket és full el vannak szállva az anyaságtól, mintha tényleg egy szerelmi rózsaszín ködben lennének.

Nekem rossz a kapcsolatom az anyámmal, de a gyerekem nagyon szeretem. Utoljára a szerelemnek volt rám ilyen hatása, van, hogy csak ölelgetném és puszilgatnám és képzeletben ledarálom az életét, hogy végignézzem, ahogy felnő, vagy visszaolvasztanám a pocakomba:)

Ettől függetlenül naponta többször az agyamra megy, és nem egészséges 0-24ben egy szerettünkkel sem együtt lenni, ezek teljesen normális érzések/igények. Gondolom a szerelmeddel sem akartál mindig együtt lenni, egy idő után kellett egy kis különlét, napi pár órácska..

Szerintem pár dolog, ami beindítja az összetartozásérzést:

veszély. Ha nagyon vérzik, nagyot esett, eltört valamije, vagy nagyon magas láza van, vagy nem tudod mibaja, de súlyosnak látszik, na ezek nagyon ütnek olyankor ráébredsz, mennyit is jelent neked. volt ilyen?

ha észreveszed magad, vagy a szeretted a gyerekben. Tulajdonságok, külső, belső, szokás, akár negatív, akár pozitív, bármi, amivel látod, hogy hatással vagy rá, alakítod, ez nagyon hozzádköti. Én imádom, ha a gyerek a tőlem ellesett szófordulatokat, megoldási technikákat használja(nem azt, amit a szájába rágtam), olyankor annyira közel érzem magamhoz.

Ha más gyereket rossz ér, kivetíted a sajátodra. Na egy jóideig beleborzngtam, volt, hogy sírtam is, ha hasonló korú gyerekkel bármi rossz történt, valahogy úgy éreztem olyan, mintha az enyém szenvedne.. Egy egy halálhír ma is képes kiütni, pedig már nagyobb a gyerekem.

Nem számít semmi, ami előtte volt, a hormonok sem(az csak a szülés körüli időkben van jelen, hosszútávon jelentéktelen), sem az, hogy tervezted e, vagy hogy féltél e a szüléstől, vagy stresszeltél e. Az számít, hogy féltsd a gyereket és/vagy fedezz fel benne közös részeket veled, vagy a pároddal. Szerintem az első ütősebb.. De nem borzongsz meg, ha egy 3 évessel történik valami? Akkoriban volt az én gyerekem is 3, mikor azt a kissrácot elütötték, kiszaladt az útra, előtte meg tök békésen sétáltak. Utána egy hónapig szorongattam a gyerek kezét attól tartva, hogy velünk is ez lesz.. Benned van ilyesmi?