Nyakleves, fenékre csapás belefér?

Köszönöm a sok választ. Nem pontoztam le senkit (itthon sem voltam), nem értem a gyanúsítgatást. A tények durva elferdítését sem értem, a válaszokból kb. egy idegbeteg verekedős szülő képe jön le, na ez aztán igazán távol áll a valóságtól. Nálunk a nyaklevest úgy kell érteni, hogy kb. még a haja szála sem görbül, csak figyelmeztetésképpen egy suhintás kb. hogy na most volt elég, indulj a szobádba! Nem zárjuk be a gyerekeket, te jó ég! Beküldjük őket a szobájukba, ahonnan kb. 5-10 perc múlva jönnek ki és írják a bocsi leveleket és dobálják nekünk karöltve. A fenékre csapást sem úgy kell elképzelni, hogy meglódul tőle, vagy erővel kapná, ugyanúgy suhintás, hogy indulás, elég volt! Egyeseknek túl nagy a képzelőereje, de rossz volt visszaolvani a feltételezéseket. A férjemmel nagyon szeretjük egymást, jó a kapcsolatunk (közhely, de ő az igazi és fordítva is így van), persze, hogy vannak viták, nézeteltérések, de akkor sem hülyézzük egymást. Ha hallják is a gyerekek a vitákat, akkor abból még tanulhatnak is, ki hogy és mivel érvel. Egyébként minden ilyen nagy veszekedés után a gyerekek jönnek, hogy bocsi anya, én is megölelem őket és mondom, hogy sajnálom, nem akartam kiabálni, de annyira felbosszantottak, kijött.

Nyilván mi is hibázunk, nem vagyunk tökéletesek, de a legjobb tudásunk szerint neveljük a gyerekeinket. Valaki már azt is mondta, hogy itthon azért ilyenek, mert itthon érzik magukat biztonságban, ahol mindent szabad. Az sem igaz, hogy idáig nem neveltük volna őket, dehogy. Kiskoruktól igyekszünk következetesen nevelni. Nálunk például nincs számítógépezés sem, mint sok más családnál, nem ülnek naphosszat a tévé előtt. Visszük őket bábszínházba, a meseolvasás nálunk tényleg kötelező esti rituálé. A kérdést nyilván azért tettem fel, mert tudom, hogy valamit nem jól csinálunk, tudom, hogy nem a nyakleves a helyes, nem jó megoldás, de egyszerűen kifogytam az ötletekből. Akár vendégségbe megyünk, akármilyen külsős programra, tényleg annyira büszkék vagyunk rájuk, mert olyan jólneveltek, udvariasak, az iskolában is elsőben azt kaptuk, hogy milyen tisztelettudó a gyerekünk, az óvónők is mondják, hogy mindig minden rendben van. Nem értjük. Otthon pedig jön az ajtócsapkodás (nem, nem szoktunk a férjemmel ajtót csapkodni, mielőtt bárki ezt feltételezné), veszekedés, utálkozás, provokálás.

Igyekszünk már elébe menni, nem megvárni, míg verekedéssé fajul, de mégsem sikerül mindig. És nyilván azt is sokan elfelejtettétek, hogy a közösségben (iskola, óvoda) mennyi butaságot tanulnak a gyerekek egymástól: verekedés, csúnyabeszéd, kiközösítés és még sorolhatnám. Nem a felelősséget hárítom, csak keresem az okokat, hogy miért van itthon ennyi balhé.

Tegnap este is összeverekedtek 1 db legóelemen! Kb. 8 doboznyi legó van összeöntve egy nagy dobozba. Mindenki épít, beszélgetnek, idilli hangulat. Aztán egyszerre nyúlnak pont ugyanazért a darabért, én találtam meg, én találtam meg és csavarják már egymás kezét, jön az üvöltés, hiába lépek közbe, indul a cirkusz, kiabálás, rugdosás, a másik építményének lerombolása :(

Igen, muszáj változtatni, mert ez jelenleg így nagyon rossz. Csak hogy? Egyébként meg a baráti körben is szokott ez téma lenni, aki gyerekként nem pofont kapott, vagy fenékre csapást, azt általában lelkileg terrorizálták, gyakran szeretetmegvonással. A lelki bántalmazás sokszor még rosszabb, mint a fizikai. Amikor nem szólnak a gyerekhez, amikor a gyerek azt érzi, csak akkor szeretik, ha jó, ha hibázik, ha önmagát adja, amikor kiborul, amikor cirkuszol. Az a másik véglet, amikor szó szerint belefolytják a szót a gyerekekbe, nem lehet véleménye, mert ha az épp sértő, akkor már le van állítva az első mondatnál.

Pokoli nehéz jó szülőnek lenni, ez tény.