Hogyan reagáltak a szüleitek, amikor megtudták hogy vagdossátok magatokat?

Szia! Évekkel ezelőtt tudták meg. Anyum teljesen kiakadt. Miután meglátta fürdéskor is hónapokig benyitott. Ellenőrzött. Mostmár azt hiszi, nem csinálom. Pedig dehogynem! Viszont igyekszem megállni. Mivel a hegek sajnos évekig is láthatóak a bőrön. Jártam pszichológusnál, spirituális terapeutánál, parapszichológusnál és pszichiáternél is. Valahogy mindegyik segített egy kicsit. De helyrehozni lelkileg teljesen egyik sem tudott. Ahhoz a múltat kellene megváltoztatni. Ugyanakkor ez nem lehetséges. Így muszáj egyszer megérteni és elfogadni a jelent. Bármennyire is fájdalmas, tovább kell lépni. Mindig is lesznek hullámvölgyek az élet bármely területén, de túl kell jutni a nehéz időszakokon. Ha kell segítséggel. Nem szégyen bevallani magunknak, hogy szükségünk van rá. Nem az a gyenge ember, aki önmarcangolásba menekül, hanem az, aki nem meri felvállalni önmagát és a tetteit!

16/L

Ha valaki rendes, szerető családban nőtt fel, ahol támogatják, és megvan az anyagi háttér eleve nem léphet fel vágdosás, és depresszió. Vagy legalábbis ritkán történhet meg. Ha egy kamasz vágja magát jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy akkor most pszichés beteg-e. Sajnos igen.

Minden kamasz átesik egy szomorú, és "hagyjatok békén, ti nem értitek meg az érzéseimet" időszakon, ez a kamaszkor velejárója. A depresszió ezen túlmutat, ez már pszichés betegség. Nagyon sok kamasz csak kiváncsiságból, vagy majmolásból csinálja, és megint ugyanennyi pedig pszichés betegséggel kűzd. Az ilyenfajta nyavalyák nagy része gyerek/kamaszkorban is előfurdul, mint depresszió, pánikbetegség, pszichopátia, szociopátia, PTSD, Skizofrénia stb.

Nagyon sok olyan 14-15 évest láttam, aki vágta magát, de egyik sem csinálta divatból. (nem is értem, hogy lehet-e ezt puszta divatból csinálni. baromság). Az egyik depressziós volt, az apja verte. A másik...röviden szólva három öngyilkossági kisérlet, és egy gyilkossági. Az utóbbi azért nem sikerült, mert megzavarták, és a penge csak végigszántotta a hapsi nyakát, nem lett mély.

"Mi történt velük, biztos nem adták a minimax-on a Mickey Egeret."

Egy kamasz is kűzdhet komoly problémákkal (ajjh, de sablonos mondat ez is :C), ha a szülei elég balfácánok hozzá. Tudod, nem mindenkinek van/volt tökéletes és nyugodt gyerekkora, el se tudod képzelni hány szülő elmebeteg és aberrált.

Az én történetem elég hosszú, többször vágtam magam. Mély lett, a nyom ma is látszik. Nem vagyok rá büszke, de nem bánom.

Aránylag boldog gyerekkorom volt, jó nagy családdal sok-sok baráttal. Az iskolai jegyeim meglepően jók voltak, ha nem néztük a matematikát. Olyan 10-11 éves voltam akkor, igazi boldog gyerekkor volt. És, itt van egy másfél éves filmszakadás. A szüleim elváltak, nem túl békés módszerrel. Én és az egyik bátyám édesanyámmal mentünk. Röviden szólva éhezés, és nyomorba voltunk, egyszer lopni kényszerültünk egy boltból. (három sajtos stanglit, 370 ft volt..máig emlékszem erre). Eredetileg el akartak vinni minket, de kiskorú veszélyeztetése miatt nem tették. A jegyeim leromlottak, a mentális állapotom...hát, ködös volt. Olyan érzés, mintha ébren álmodtam volna. Egész kellemes volt az ágy szélén ülve a fejemet ingatni, meg céltalanul járkálni fel-alá de utólag visszaemlékezve szánalomra méltó. Olyan voltam, mint egy hajléktan, napokig (hetekig) nem fürödtem, egy ruhába, és fehérneműbe járkáltam mindenhova. Az anyám nem figyelt rám, napi 16 órában dolgozott, a bátyám úgyszint. Barátaim nem voltak, az osztály utált engem és mindig csúfoltak...Aztán rájöttem hogy ha félelmet keltek bennük, békén hagynak. Feltettem a kérdést, hogy végtére is, csak 12-13 éves kislányok vagyunk, nyilván megijjednek ha teszek valami érdekeset...Végül megfenyegettem az egyiket egy késsel. Eredmény? Jó ideig békén hagytak, kellemes időszak volt. Utólag a két kezemet teszem össze, hogy egyik csitri se mondta el ezt a szüleinek.

A számitógépes játékok kellemes világába menekültem, jó ideig számitógép függő voltam, napi 10-12 óra folyamatosan. Aztán költöztünk, az ország másik felére. Változatlan volt a helyzet, éhezés, nyomor, csúfolódás. Itt már keményebbek voltak a diákok, itt többször meg akartak verni. Az osztálytársam (legjobb barátom) rendezett egy kisebb jelenetet, késsel hadonászott, meg le is akart szúrni valakit. Végül leállitottam (csodával határos módon rászóltam hogy álljon le. Eléggé meg voltam ijedve, gondolom észrevette, igy végül eltette a kést. A dolog tetőződése volt az, hogy délután rendőrök szaladgáltak az iskolaépületből ki-be).

Nem tudtuk fizetni a lakbért ezek után, anyám keritett egy lakótársat aki besegit. A sors fintora, hogy az illető egy paranoid skizofrén férfi volt. A hozzánk költözése előtt egy családi vita alkalmával tört zúzott, és az anyja torkának szegezte a kést. Emiatt eljárást inditottak ellene, igy még papirokat is kellett irosgatni neki.

Ezelőtt is volt egy lakótársunk...Csúfos véget ért, a bátyja brutálisan meggyilkolta a nagyszülőket, a hullára a velem egyidős kislány talált rá. Igy tehát ő szaladt is az anyjához, és a húgához. Ezek után kaptuk ezt a skizo fickót. Természetesen gyógyszerfüggő lett, egy hét alatt bezabálta az egyhavi adagot.

Aztán hozzánk költözött egy mániákus személyiségzavaros nő is. A változatosság kedvéért ő is gyógyszerfüggő volt, előszeretettel lopkodta a skizofrén hapsi nyugtatóit.

Őt később kivágtuk az utcára, mái napig sem tudjuk hova ment, vagy hogy hol van most.

A bátyámat ezután pszichózissal diagnosztizálták, egy évre rá skizofréniával. Lekopogom, teljes életet él most is, diplomája, nyelvvizsgája, élettársa, lakása van, mérnökként dolgozik most is.

Aztán megint költözés volt, ezúttal egy putriba. Bolhák, omladozó falak, a padláson szaladgáló egerek. Itt csak röpke 2-3 hetet töltöttünk, ez az idő már belenyúlt az iskolakezdésbe. Mivel nem jártam iskolába, még a gyám/gyerekvédelem is kergetett minket.

Aztán elegem lett mindenből, és visszamentem a nagyszüleimhez. Ott már elsimult minden, szerencsére. A múlt sajna még mindig kerget...De hát nincs mit tenni.

A szüleim válása eléggé megviselt. Az első emlékem az, hogy boldog és felhőtlen gyerekkorom volt, a második pedig az, hogy három napja nem ettem, félek iskolába menni az osztálytársaim miatt, nincsenek barátaim, és senki sem foglalkozik velem. A köztes időszak kiesett az emlékezetemből, nem emlékszem rá. Néha az álmaimban visszaköszön egy-egy jelenet, de az sem a kellemesebb fajtából. Az utolsó az, hogy anyám megvert. Féltem az orvostól, és nem engedtem hogy megvizsgáljon. Ő kivitt a mosdóba (kiráncigált) és megvert. Annyira orditottam hogy apám ment be oda, és neki kellett leállitania anyámat. Kicsi voltam 7-8 éves.

Négy év alatt három városba laktam, nyolc lakásba, háromszor váltottam iskolát, és háromszor vitt el a mentő pszichoszomatikus tünet / pánikroham miatt.

Most csak PTSD-m, és ebből fakadóan pszichogén amnéziám van. Apám látta meg a hegeket, akkor még friss volt. Nem mondott semmit, csak annyit hogy ő is csinálta régen. Régebben erősen alkoholista volt, anyám meg a morfintartalmú gyógyszerekre szokott rá. Nem sok alkalommal vágtam meg magam, de az annyira mély volt, hogy meg is maradt a heg.

15/L