Kamasz vagyok 24 évesen?

Ide írom, a kamaszokba, mert teljesen annak érzem magam. 24 éves lány vagyok, de valami nem stimmel, úgy érzem. Pontosan ugyanaz az életem, mint 15-16 éves koromban. Édesanyámmal élek, aki ugyanúgy képes ordítani velem apróságokon, mint akkor. Ha nem értek vele egyet, megbüntet, 2 napig nem szól hozzám, lemondja a közös sétánkat, játssza a sértődöttet. Remény sincs arra, hogy kitörjek, mert hiába megyek el kollégiumba az év nagyobbik részében (egyetemista vagyok), naponta hívnom kell őt, ha nem hívom, már megy a sértődés, ha meg ő hív napközben és nem tudok beszélni, akkor is. Na meg akkor is, ha nem vagyok órán, mert épp nem úgy alakult a napom, már felhív, ellenőriz, és nem érti meg, hogy miért nem tudtam bemenni, mert mondjuk a másik helyre kellett mennem vagy intéznem valamit (2 helyre járok), akkor is megy az ordítás a telefonba.

Nem járok haza hetente, de a szüneteket itthon KELL töltenem, ezt apám is kiadta parancsba, bár nem él velünk, a szüleim elváltak. Most szünetünk van, itthon vagyok, de annyira elment a kedvem az élettől is ezek miatt, hogy nem mozdultam ki még eddig a házból, ami azt eredményezte, hogy anyámat várhatom haza a munkából, persze ordít, csapkod, mert a munkahelyi feszültséget mindig rajtam vezeti le, kell neki fél óra mindig, hogy "akklimatizálódjon", utána ugyanazért már nem ordít. Nagyon jó, de tényleg.

Ha elmegyek valahova, akkor az a baj, ha nem megyek, akkor meg az.

A barátaim közül van, aki feljöhet, van, aki nem, pedig rendes emberek, soknak már családja van, nem iszik, nem drogozik egyik se, nincsenek körülöttük balhék.

A barátom ugyanezt csinálja, háromnaponta szakít, aztán felhívom, és akkor megint velem van újabb 3 napra. Azért hívom fel, mert anyám egyedül őt fogadta el. Próbáltam mást keresni, anélkül, hogy bármit is mondtam volna a helyzetemről, de eddig még senki sem tartott 1 hónapnál tovább, nem szerettek meg engem. Volt, aki ezt szakítás után durván a képembe is vágta (sose voltam szerelmes beléd).

Elköltözni nem tudok, mert egyetemistaként egyik napról a másikra élek, de utána se, mert anyám évek óta tervezi, hogy a családja (azaz az enyém) ott fog élni vele, majd felújítjuk a lakást és ott fogunk élni együtt. Valahogy ez beivódott a köztudatba a család többi tagja előtt is, talán kitagadás lenne a vége, ha másképp csinálnám. Jó, tudom, hogy anyu egyedül van, mert elvált, és nekem kell róla gondoskodnom, most és később is, főleg öreg napjaiban, de nem tudom, annyira nem érzem magam szabad felnőtt embernek, hogy az félelmetes.

Pont tegnap gondoltam vissza arra, hogy 10 évvel ezelőtt is ilyen volt az életem, mint most, semmit se változott. Aztán tegnap este egy szón kitört a botrány, ma megint van a hallgatás-büntetés (nem szól hozzám, akkor se, ha kérdezek, ott maradok hülyén a kérdésemmel), már bőgtem egy sort, és megállapítottam, hogy ennél kamaszabb már nem leszek (mert annak tart, egy kis lázadónak)

Tudom, hogy vannak rosszabb sorsú emberek, nem is erről van szó, de a legrosszabb az, amikor nem az vagy, aki valójában lennél.

Bocs, hogy hosszú lett, köszi, hogy elolvastátok.