Szülők, akik kamaszként kezdték el ütni a gyereküket! A gyerek jobban hallhatott rátok? Megérte akkor elkezdeni ezt?

Sziasztok!

Végigolvastam a válaszokat. Nagyon érdekes perspektívákat ismertem meg.

Kérdező!

Nagyon egy cipőben járunk, bár nem tudom, te fiú vagy-e vagy lány, és hány éves!? Ugyanaz a szitu. Fater elvárja, hogy ő elmondhassa, amit akar, ugyanezt viszont nem hagyja nekem. Ha igazam volt, ha érzelmi dolgokról volt szó,... állandóan azzal ölte az önbizalmamat, hogy "hülye vagy fiam!", vagy pofon. Nem verekedős és nem iszákos a faterom, de nem tud igazságot tartani a családban, és az önbizalomgyilkolászásával még rosszabb 1000 pofonnál is. Egyszer agyonvert, mert volt valami rendőrségi ügye és én átvettem a postástól a borítékot, holott neki volt ügye, és míg más esetben megelőzőleg szólt, hogy nem szabad felvenni a telefont mert "ez" vagy "az" kereshet, itt úgy érzem ő mulasztott azzal, hogy nem beszélt meg velünk semmit arról, hogyha ajánlott levelet hoz a postás, akkor azt nem szabad átvenni, csak az értesítőt, amit akkor is hagy, ha nem vagyunk otthon. Más ügyből kifolyólag az egyik egykori legjobb barátomat is agyonverte a faterja, (a faterjaink jó kapcsolatot ápoló ismerősök), mert az elöl hagyta a telefonját, abban pedig voltak olyan tiltott képek, amiket nem lett volna szabad látniuk másoknak, ő meg bosszúból kimásolta azokat a képeket és elküldözgette egyes emberkéknek e-mailen. Ő is semmibe vette a faterját, én is az enyémet, egyik sem tudott a családjában igazságosként és következetesként fellépni sosem, egyik sem volt a saját családjával nagyon kommunikatív, ennek lett meg a böjtje, amit rajtunk gyerekeken vertek le. Kommunikáció, megelőzés nuku.

Nálunk a szülő-gyerek kapcsolat serdülőkorban romlott meg, amikor már nem tudott minket a tesómmal fater úgy befolyásolni, már nem azok az "édi kis gyerekek" voltunk, ő nem akarta, hogy valaha is felnőjjünk, sem azt, hogy a saját utunkat járjuk. Tönkretette faterom a legfontosabb életeseményeimet, rengeteg lelki traumát köszönhetek neki.

Mondhatnék durvább dolgokat is a fateromról (pl. egyszer szándékosan majdnem elütött engem, amiért összerugdostam, amikor utolértem), egy biztos, a verés nem ér semmit, max. akkor, hogyha azt maga a gyerek kéri, mert ő érzi azt, hogy megérdemli. Egy pofon pedig csak akkor lehet megoldás, ha a szülő szereti a családját, a családjában szeretet és tisztelet honol egymás iránt, és a szülők következetesek igazságosak a gyerekeikkel, akkor is csak akkor, ha már tényleg nem lehet mással hatni a gyerekre és jókor csattan, majd a szülő belátható időn belül átbeszéli a pofont a gyerekkel, amelynek a vége: "kétkisujjas békülés"! :)

Csak megerősíteni tudom az előttem elhangzottakat. Engem is bántottak kiskoromtól fogva, gyakran igazságtalanul (alkoholista apa). Nem voltam rossz gyerek, ellenben jó tanuló, de soha nem dicsértek meg érte, merthogy a normálisért nem jár dicséret...

Részeg, rossz apától kapott verések csak megalázóak voltak, gyűlöletet szültek és félelmet. Stresszes, szorongó ember lettem, és úgy gondolom ennek ez az egyik fő oka.

A másik ok amiért nem tartom jónak, hogy a kamaszkor pont a szülőtől való elszakadás időszaka, sok a konfliktus ekkor a szülővel, szerintem túl érzékeny a kapcsolat ilyenkor, hogy ilyenekkel aláássuk.

Egyébként a korlátok nélküli nevelés is nagyon káros.

És még a pofonnak annyi szerepe lehet, hogy kicsit megdöbbentse az illetőt, de később csak negatív kimenetele lesz.

Életem legnagyobb verését 12 évesen kaptam. Ballagásra indult volna a család, vonattal, de késésben voltunk. Apám szólt, hogy menjek előre, vegyem meg a jegyeket. Lövésem sem volt, hogyan kell, soha nem voltam még egyedül a vasútállomáson. Hát nem mentem, mondtam, nem tudom, hogyan kell, megmakacsoltam magam. Nadrágszíjjal vert össze, csupa fekete hurka lett a hátam, a fenekem, a combom. Anyám meg totál leblokkolt, csak annyit tudott mondani, hogy "hagyd abba, hagyd abba!". Előtte sosem látta még ilyennek aput, pedig kaptam azért máskor is.

Végül otthon maradtunk a tesómmal, apuék meg valahogy eljutottak a ballagásra.

A fizikai fájdalmon túl az volt a legrosszabb, hogy cserbenhagyott, megalázott. Onnantól soha egy percre sem éreztem közel magamhoz a szüleimet. Még anyut sem, mert akkor nem védett meg. És onnantól nem meséltem el otthon szinte semmit (a mai napig nem teszem), nem hagytam, hogy ismerjék az érzéseimet, nert az támadási felületet ad, és eltitkoltam a hibáimat is.

Aztán 17 évesen elköltöztem otthonról, a saját lábamra állva fejeztem be a sulit. Egy idő után normalizálódott a kapcsolat, sokat találkozunk, számíthatunk rájuk, de nincs erős érzelmi kötelék. Apu totál megszelídült, a gyerekeimet sosem bántja, de én a legapróbb bántó megjegyzéseire is ki vagyok hegyezve, és azonnal leosztom. Nem szól vissza, szerintem pontosan tudja, mi a bjaom.

Érdekesség, hogy a tesóm sosem kapott. Nem volt jobb gyerek, vagy kamasz nálam, csak látta, mi hová vezet. Csöndesen, ügyesen lázadt, nem adott támadási felületet. Viszont látta a velem történteket, és közel ugyanolyan távolságot tart aputól, mint én.

Soha nem ütöm meg a gyerekeimet, pedig a nagyok már kamaszok. Nyitottak, őszinték, hazahozzák a hibáikat, problémáikat is. Tudják, hogy mindent meg lehet beszélni.

Még egy elvhez ragaszkodtam: soha nem neveltem őket a nagyszülők ellen, így velük is nagyon ó a kapcsolatuk.

37-es vagyok. Az lemaradt, hogy nálunk is nagyon ki volt minden hegyezve a tanulásra. Határozottan jó tanuló gyerek voltam, nyolcadikig nem volt 4-es az év végi bizonyítványomban, csak 5-ös.

Egy alkalommal a pluszban felvett nyelvre 4-est kaptam félévkor. Iszonyat balhé lett belőle, hogy semmirekellő vagyok, meg ők mindent megtesznek, hogy tanulhassak, én meg elherdálom a tehetségemet, semmi sem lesz belőlem.

Igazságtalannak éreztem, próbáltam elmondani, hogy egy félévi 4-es nem kerül be sehova, de apu szerint már megindultam a lejtőn. Mondanom sem kell, verés lett a vége.

Az osztály legjobb tanulója voltam, és én vártam mindig a legnagyobb gyomorgörccsel a szülőit, meg a bizonyítványosztást.

Ezt is másként csinálom a gyerekeimmel, de nagyon másként, mégis gimisek és 4,5 körüli az átlaguk.