Kamaszok a ti osztályotokban van olyan aki csendes ha igen akkor próbáltatok vele beszélgetni?

Nálunk elég érdekes ez. Vannak azok akik ilyen nagydumások, sokat beszélnek, órákon is többet szólnak hozzá meg valamin állandóan nevetnek. Itt tipikusak az olyan témák, hogy hétvégén milyen volt a buli stb. de a barátságok is elég felszínesek. Aztán vagyunk mi, kb 6-7 fő akik úgy elvannak egymással, nem beszélnek állandóan csak ha értelmes mondandójuk van, meg azért nem vagyunk árokban fetrengősek. Aztán van egy lány, aki direkt nem beszél senkivel, meg nagyon undorító, lenéző modora van, aminek hangot is ad, aztán sajnáltatja magát, hogy vele nem barátkozik senki és hozzánk csapódik, nem tudom miért.

Aztán van egy másik srác, aki ilyen teljesen undorító, büdös, kinőtt ruhákban jár, ehhez képest minden szünetben rohangál le a büfébe. Nem beszél senkivel, de elég jó tanuló. Piszkálni, zaklatni, belekötni senki nem szokott a másikba.

Mikor annak idején én idekerültem mint új osztálytárs, nagyon sok lehetőséget adott mindenki, hogy beszélgessek velük, annak idején én voltam a csendes és félénk, mert nagyon új volt nekem az egész környezet és nehezen tudtam alkalmazkodni. Aztán persze változtak a dolgok, de most kicsit sajnálom, hogy annak idején nem éltem ezekkel a lehetőségekkel.

én is nagyon csendes, félénk voltam az iskolában(mind általánosban, mind középiskolában) általánosban kiközösítettek, középsuliban is volt egy vki, aki szemét vt, ezért iskolát váltottam, de ott is félénk vtam, ott már senki nem bántott, de nem beszélgettem senkivel és aki szerint ez rajtam múlik( ahogy az egyik válaszoló írta, h a többi a félénk oszt.társán múlott) az már bocs, de egy idióta és semmi pszichológiai érzéke,

mindegyik osztályban vt egy-két kedvesebb lány, aki vmennyire próbált nyitni felém, de sajnos hiába, mert én így is képtelen voltam feloldódni, egyszerűen nem tudtam, és annyit azért senki sem foglalkozott velem, hogy tényleg legyen lehetőségem megnyílni... hiába, az emberek önzőek, de persze, akik kedvesek voltak velem, azoknak hálás vagyok, és nem az ő hibájuk, hogy én ennyire képtelen vagyok megnyílni, de nem is az enyém, hanem azoké, akik egykor kiközösítettek...

Hát azért az utolsót cáfolnám. Volt olyan osztálytársam, aki mindig közeledett a többiek felé, de ők valamiért mindig kiközösítették. Pedig szegény fú tényleg sokáig próbálkozott, aztán feladta és sulit váltott. (Bocs az OFF-ért.) Meg egy másik is, aki csendes volt, de nem volt kiközösítve. (Ő aztán semmit nem tett volna ellene.)

Én is elég csendes vagyok, de nem olyan meg se merek szólalni típus. egyszerűen jobban szeretem hallgatni az embereket, mint beszélni. Szoktak szekálni, de nem emiatt.

utolsó előtti

fogalmad sincs semmiről! igen, pont az ilyen idiótákra gondoltam, mint te! nulla pszichológiai érzék!

ez kész, nagyon gáz a részedről, hogy ennyire nem érted, mit érezhet más

én NEM TUDTAM, vagyis KÉPTÉLEN voltam, egyszerűen olyan gátlások voltak bennem, amikről neked halvány fogalmad sincs, ez baromira nem akarta kérdése, emiatt kaptam szorongásoldó gyógyszert is, eleinte hatott és, de később, ahogy a legtöbb gyógyszer esetében a szervezet hozzászokott és már nem hatott

az meg főleg mi, hogy kiközösíteni csak azt lehet, aki hagyja magát, na jó... erre már nem tudok mit mondani, csak azt, hogy neked nincs se szíved, se eszed

Nem tudom, hogy aktuális-e még a kérdés, de végig olvastam a válaszokat és az utolsó háromon (vagyis inkább kettőn) kicsit megütköztem... Ott a pont a kilences után, szóval nem 9 éves hanem kilencedikes, nem?

Hogy a kérdésre is válaszoljak: én is csendes vagyok, de inkább úgy mondanám, hogy csendben nézem a dolgokat, nem szólok feleslegesen csak, ha fontos vagy éppen kérdeznek. Eddig bólogattam vagy hasonló, utána jött az 'Igen.' 'Nem.' és így tovább. Falun lakok itt is van az iskola, az osztálytársaimat óvoda óta ismerem. Akkor nem volt sok barátom (most még annyi sincs), pedig a kisgyerekeknél elvileg könnyebben megy a dolog, de a többséggel inkább semmilyen vagy köszönő viszonyban voltam, viszont próbáltak felém közeledni kisebb-nagyobb sikerrel. Soha nem voltam dumagép, én voltam a legkisebb, így, ha valakire rá kellett kenni valamit, akkor egyből eszükbe jutottam... Talán ezért nem voltam valami bizalmas (vagy csak ilyen a természetem).

Suliban jobban kiismertem a 'barátnőimet' azóta, ha nem muszáj inkább nem szólok hozzájuk, fontosabb dolgokat pedig nem osztok meg velük, nincs rá szükségem, hogy ellenem fordítsák...

Viszont fiúkkal valahogy mindig is jobban megvoltam, valamiért. Talán mert a fiúk nem nagyon pletykálnak? Mert az van itt bőven... és én hiszem, hogy, ha neked pletykálnak, rólad is fognak.

Ott tartok, hogy szeretnék végre megszabadulni az osztálytól, hogy majd középsuliban tiszta lappal indulhassak. Itt, ha komolyan akarok beszélni, általában kiröhögnek, pl azt, hogy anime fan vagyok... Bezzeg engem lelki szemetesládának néznek.

Szerintem azt hiszik, hogy, ha nem mondom, nincs semmi, minden oké és én soha nem tudok rájuk haragudni. Nyugodt vagyok, de nem nézek el mindent. Nem veszik észre, így nem igazán érdeklem őket, de, ha baj van, segíteni kell, akkor első vagyok a listán.

Tehát az elején közeledtek felém és amikor elértek egy bizonyos pontra, amolyan 'se veled, se nélküled', utána hagyták az egészet, talán még távolodtak is. (Fiúbarátom átlát rajtam, valahogy látja, ha nem igaz a ,,Semmi baj." állításom, ami jó érzés, ha már mások tesznek rám. xd)

13(8.o)/L