Kamaszok, szülők! Mit gondoltok erről a novelláról?

Nemrégen írtam őket, elég rövidecskék. Azért nincsenek benne párbeszédek, mivel ezek amolyan levelek... :) (Az elsőt már kitettem egy másik kérdésben, kb 2 hónapja, de kevés választ kaptam rá :( )

Holnap

Tudnod kell, hogy nagyon fájt, mikor elmentél. Úgy éreztem, hogy belül szétszakadtam és össze-törtem. Nélküled nem voltam igazi. Azt hittem, hogy sohasem tudok majd felállni a padlóról. Mert az, hogy meghaltál teljesen megölt lelkileg, belül üres lettem és sivár, mint egy doboz, ami-ből kivettek minden értéket, és megmaradt az ócska karton.

Emlékszem, beteg voltál, tudtam, hogy el fogsz menni, hogy itt hagysz, de nem így gondoltam, nem így akartam, azt hittem, hogy még évekig velünk leszel, sőt, leginkább, hogy sohasem halsz meg, hogy itt maradsz nekem örökkön-örökké. Elaltattál egy jóleső érzésben, egy tündérmesébe vezettél, emlékszem, azt mondtad, hogy soha nem hagysz itt. És én hittem neked, teljes szívem-ből. Még most is hinni akarok neked. Vagy benned. Bennünk. Szeretném a tündérmesém vissza-kapni, az elvesztegetett napokat visszahozni, a ki nem mondott „Szeretlek!”-eket kimondani. Sze-retném hallani a hangod, szeretném, hogy átölelj még egyszer, szeretném még utoljára megszorí-tani a kezed. Szeretném hallani, ahogy azt mondod:

- Mindig van egy új nap. Minden rendben lesz, kicsim. Holnap minden megoldódik, higgy nekem!

Én pedig csak ennyit suttognék: - Hiszek neked.

És egy puszit nyomnék az arcodra. Beszívnám a parfümöd illatát, amiről mindig tudtam, hogy a tied, mindig felismertem és fel fogom ismerni, bárhol is járok. És magamhoz ölelnélek és a ked-venc piros pulcsidban lennél, tudod, amin van két fehér margaréta. És nem lennél beteg, hanem olyan lennél, mint amilyen a kiskori emlékeimben: hosszú barna hajad lobogna mögötted, és újra erős lennél, felemelnél, és addig pörgetnél, amíg el nem esünk. És akkor együtt nevetnénk, hasfá-jásig.

Hiányzol, annyira nagyon hiányzol. Csak akarom, hogy tudd, hogy szeretlek és soha nem felejte-lek el. Soha, soha, sohasem.

Reménykedni

Tudod, csak nagyon ritkán voltam magányos. De mikor otthagytál, az voltam, nagyon. Pedig szerettelek, tudtam, tudtam, hogy szeretlek. És akkor lerohantak az emlékek, az összes egyszerre. Hogy milyen sokat nevettünk. Ahogy átöleltél. Ahogy szerettél. De igen, nekünk is voltak nega-tív élményeink. Hogy mennyire sokszor sajnáltattad magad. Hogy hiába tettem meg mindent, ugyanolyan maradtál. Hogy hazudtál. Nekem is, magadnak is. Nem is egyszer. És én végig azt hittem, hogy bennem van a hiba. Hogy rosszul szeretlek, és igazából te egy kedves ember vagy… És én hittem neked. Átrángattál a saját világodba, ahol minden olyan volt, mint amilyennek te is látni akartad. Kezdtem én is úgy látni a dolgokat, mint te. A barátaim azt szajkózták, hogy meg-változtam. Aztán magamhoz tértem, újra én lettem én. De ez sem tartott sokáig, elhitetted velem, hogy megváltozol, én meg persze, hittem neked, hiszen szerettelek. Egész nap ezt mondogattam, hogy: „Szeretlek, szeretlek, szeretlek.” Sajnos ez nem hatott rád, belemerültél az önsajnálatba, megkeményítetted a szíved. Senki felé nem nyitottál, csak önmagaddal törődtél. De én továbbra is szerettelek, nem adtam fel a reményt, hitegettem magam, hogy talán, majd egyszer megválto-zol. Hát nem. Tudhattam volna, hisz ismertelek, de hittem neked, aztán… kihasználtál. Tudod, én tényleg szerettelek, de… nem láthatod a világot egy tükrön keresztül.