Azt mondják menjek el itthonról, pedig nem igazán tettem semmit amivel ezt kiérdemelném? 17/l

Szüleim mindig azt mondták, hogy "majd rájössz",. És én rájöttem, hogy mit, miért csináltak, mondtak. És igazuk volt/van.

Majd te is rájössz :)

27/L

Kedves Kérdező,

látszik, így neten keresztül is, hogy egy nagyon szerető, odafigyelő környezetben lettél lassan felnőtt, de még nem egészen:)Az, hogy elfogadod, kellenek szabályok az életben, hogy érdekelnek vélemények, nem csak egy oldalról, igazán tiszteletre méltó a te korodban. És ezek a dolgok a nevelésednek, környezetednek köszönhetőek, meghatárózó módon szüleidnek. Át tudom érezni, hogy nagyon fáj, hogy rád akarják erőltetni az akaratukat, de egy pillanatig sem hiszem, hogy ténylegesen el akarnának küldeni otthonról. Ebben legyél biztos. Saját tapasztalatból írom ezt, nekem is voltak nagyon szomorú napjaim, ebben a korban, és azt mondtam "én sose leszek ilyen szülő", mert azt láttam, mint te, hogy "erőszakosak, rám erőltetik akaratukat". Én akkor 18 voltam, kitűnően teljesítő iskolában, sportban, alapjában véve nagyon komoly és mély gondolkodású, de saját kapcsolataiba szülő által beleszólást nem tűrő. Sok éjszakát átsírtam, a szüleim "erőszakossága" miatt. Huszonévesen ezeket a dolgokat egészen máshogy értékeltem, és akkor már úgy gondoltam, hogy bár olyan szülő lennék majd, mint ők voltak a nehéz években. Mert hozzátartoznak ezek az átsírt, szülői "agresszió" ellen lázadó periódusok is az ember lelki fejlődéséhez, ez így is kell legyen, ez által erősebb lesz az ember, tartása lesz. És ami a legfontosabb, amit szerintem biztosan tudsz, hogy szeretnek, bennük bízhatsz igazán, akárki akármit is mond(mert ha nem így lenne, nem is szólnának bele ilyen szinten). Semmiképpen nincs egyensúlyban a mérleg a szüleid és egy pár hónapos, éves? csetes baráttal, aki neked annál többet jelent most, de ez is a tanulás része. Hamarosan ki fog tisztulni a kép, és látni fogod saját magad is a miérteket. Kívánom neked, hogy minél hamarabb vége legyen a szomorú napjaidnak, de mivel írod, már nem aktuális a kérdés, remélem, hogy szüleiddel való kapcsolat rendeződött, végül bennük bíztál, és jól döntöttél. A nagy viharok után végül mindig tisztább, napos lesz az ég.

Azt írod, hogy nem lehet neten keresztül igazán hasznos tanácsot adni..Pedig egy csetes barátság állított szembe a szüleiddel, tehát mégis...Szóval, ha akarod, válaszolj magánüzenetben:)

szia, igen, abban teljesen egyetértek veled, hogy a gyerek mellett kell állniuk, támogatniuk és segíteniük, és főleg megérteniük. A háború biztosan nem tesz jót a kapcsolatnak. Ez ellen jó a minél több és őszintébb kommunikáció, éppen azért, hogy megértsétek - mindkét fél - a miérteket. Azon gondolkodnék a helyedben, hogy ez általános probléma az életedben, hogy nem állnak melletted, nem segítenek, nem támogatnak, és nem értenek meg? Vagy csak egy-két bizonyos kérdésben, ami szerinted nem árt, viszont ők meg vannak győződve az ellenkezőjéről. Ebben az esetben ők úgy ítélik meg, hogy részükről melletted állnak és segítenek, hogy ne tegyél végzetes hibát az életedben(ez is saját tapasztalat:)). Persze, ha te meg vagy győződve az igazadról, akkor mész a saját fejed után, ők is meg vannak győződve, tehát ők is azt teszik, amit a szeretetük, legbensőbb hangjuk diktál. És itt kezdődik a háború, ha nem lehet megbeszélni a dolgokat. Mondjuk az is igaz, hogy a saját hibáinkból tanulunk, de az okos ember más hibáiből tanul inkább. Lehet, hogy tudnak valamit a szüleid, ami miatt ennyire nem támogatnak, sőt akadályoznak bizonyos dologban? Feltehetően nem olyan idősek a szüleid, nem olyan régen élhettek ők is át hasonló dolgokat az ő szüleikkel, val. sok tapasztalatuk van ezen a téren. Szerencsés esetben nem felejtették el, és talán ők sem voltak azok a nagyon ritka, mindenben szófogadó kamaszok, hanem teljesen normális lázadók. Kérdezd csak meg őket. De mint előzőleg írtam, a sok "háború" ellenére (saját tapasztalat:)), azt biztosan állíthatom, hogy nem állnak szemben veled, hanem ezek ellenére is melletted. Ezt évek múlva te is így fogod értékelni, hidd el nekem. És akkor majd jót nevettek együtt ezen a mindkét oldalt lelkileg felörlő mostani szitun. Viszont ne feledd el a majdani gyermekeid lázadó korszaka alatt, amikor "háborúztok", hogy te hogyan élted meg ezt a korszakot, és ne csodálkozz majd, ha azt mondja a lányad/fiad, hogy a szüleim nincsenek mellettem, és én nem leszek ilyen szülő:):) Tudom, most meg vagy győzödve, hogy nem ilyen leszel és háborogsz. Meg is értelek, elfogadom, mert MOST tényleg így gondolod. Jelentkezel, mondjuk ne legyen 10, csak 5 év múlva?

Persze most is:) Nagyon szép, tartalmas hétvégét, sok jó beszélgetést, csatabárdok elásását kívánok Neked!

Szia, először is válaszolok kérdésedre, én 36 éves vagyok. Ha érdekel, magamról még annyi, hogy van egy 14 éves lányom, és egy 10 éves fiam. Ezért is merültem bele a témába, mivel, most mint szülő, úgy érzem fejlődnöm kell. Most van az, hogy a drága kicsi lányom, akivel nagyon közel álltunk egymáshoz, próbálgatja szárnyait, kis hölgy lett, és én bölcsen szeretném átvészelni a kamaszkort, mert mint írtam, az enyém elég viharos volt, és ugyanúgy gondoltam, mint te, hogy egyáltalán nem ismernek, nem is próbálnak megérteni a szüleim. És mégis...pár év, és rájöttem, hogy mennyire igazuk volt. Nekem is jó veled gondolatokat cserélni, így nem csak az egykori önmagamat kell lélekben megidézzem, hogy segítsen jó szülőnek lenni, tőled hallhatok mostani tizenéves gondolatokat. Mert a világ eddig nem látott iramban változik, a kamaszok előtt ma sokkal több nehézség van, mint tizenéve, és sokkal több veszély a mindennapi életben, és a virtuális világban elsősorban (amit amúgy én is napi szinten használok, mert megkönnyíti az életet, viszont nagyon is tudatosan). Szóval, a lázadó kamaszból egy kimondottan maximalista felnőtt lettem huszonévesen, aki nagyon magas mércét állít otthon és szűk környezetében. Ez tudatosult bennem, és sikerült egy-két év önnevelés által változtatnom magamon. Mondhatom azt, hogy sokkal elfogadóbb lettem, és mindent megteszek, hogy ne ítélkezzek. Hagyjuk azt a Teremtőre:) Nagy szükség volt erre, most látom igazán, mikor lányom már 14 és önnálló (próbál lenni), persze egészen más gondolatai vannak, mint várnám. Aztán visszamegyek az időben, és már tudom, ez teljesen normális. Sokszor nem tetszik mit tesz, gondol, de próbálom megérteni, és lazán, humorral megoldani a problémákat. Persze, vannak dolgok, amikben nem lehet szigor nélkül fellépni, ez neked is világos lesz idővel. Az alapvető szabályok, amik ősidők óta irányítanak, nem megkerülendők és nem vita tárgya. Itt van az, mikor én igenis szigorúan tiltok (lehet, ezzel elástam magad nálad??) Meggyőződésem, hogy az elvetett mag, a meghatározó első 7 év, amit egy gyerek kap az anyától, az nem vész el. Idővel beérik. Amennyiben ott van végig a háttérben, szeretőn, odafigyelőn. Jönnek a környezeti hatások, jöhetnek jó és rossz társaságok, az alapvető dolgokat amit kaptunk nem tudják fölülírni, ha megvolt/megvan a szeretet, odafigyelés az emberke életében. Nagyon nehéz minden szülőnek a tinikorszakot bölcsen átvészelni, biztosan látsz a környezetedben példákat. Én olyanokat is látok sajnos, akik feladják. Csináljon, amit akar, felnőtt már. És éli mindenki a saját életét. De hát, nem felnőtt, és ha erősebb, vonzóbb, és könnyebb persze a kinti élet, ha elfogy az anya részéről az odafigyelés, a szeretet, akkor lehetséges, hogy nem az általában nehezebb jót választja, hanem a könnyebb rosszat. Tudod, ez lenne a legkönnyebb, hagyni a dolgokat, ahogyan a kamasz akarja, nincs probléma, nyugi van a házban, felnőtt már, ő élete. Szerintem ez csak lerázása a problémának.

Gondolkozz el ezen, ha érdemesnek tartod. Szeretettel, egy ismeretlen ismerős