Mi vezethet egy 12 éves kislány öngyilkosságához?

Én 15 évesen gondolkodtam el az öngyilkosságon, de szerencsére gyáva voltam megtenni. A nagy szerelmem közölte, hogy ő mást szeret... ez volt a komoly kiváltó ok.

Szerintem a már leírt lehetőségeken túl nem is feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni. Egy kamasz hormonjai amúgyis beütnek, képesek iszonyatosan végletesen gondolkozni nagy baj nélkül is.

Egyébként szülőként bármennyire is igyekszem úgy nevelni a gyerekem, hogy hozzám bármikor bármivel fordulhat, én is rettegek attól, hogy majd esetleg nem mer/akar és nem tudom megakadályozni abban, hogy hülyeséget csináljon. Gondolom az emberek nagyrésze segítene a gyerekén, ha tudná, hogy gondja van. De az is igaz, hogy az iskolai kiközösítéseknél azokat is "kezelni" kéne, akik ezt brutál szinteken űzik.

21!

Ezzel a hozzáállással van a legnagyobb baj.

Mert azt közvetíti,mintha egy gazdag gyerek élete többet érne,mint egy szegény gyereké.

Nagyon nem helyes.

Mert mi lesz,ha kiderül? Aládtesznek? Kirúgatnak? Megveretnek?

Akkor ez már maffia szint. Ilyet nem tehet senki. Akkor se,ha gazdag.

23

Ráadásul szerintem biztos, hogy külföldi volt a kislány. 21-es válaszoló: Szerinted hogy tennének neked keresztbe?

Én is úgy képzeltem, hogy valami külföldi diplomaták gyereke lehet.

Akkor ezek szerint nem, mert ők biztos nem kémkednek "árulók" után a gyakorin.

Egy szó:Elégedetlenség.

Ehhez hozzájárul az a sok szenny amit a közösségi mèdia sugároz 0-24 ben. Nézzünk már körül... hát ott mindenkinek szuper tökéletes a teste, az arca, havi 100 milliót keres, a legfullosabb pasija/csaja van, influenszerek sokasága akik elmondják hogy így legyél TÖKÉLETES!!.

A dühítő benne, hogy ezek az emberek faék egyszerűek, csak hát van ez a pènz.

De hogy jön ez ide ? Úgy hogy aki kevésbé szocializálódott a VALÓS világban, netalán van egy kis önbizalomhiánya, önértékelési zavara, ő tegyük fel az Instagram sztárokhoz akar felérni... most lehet engem lehülyézni meg minden, de szerintem igenis van köze a sok fiatalkori öngyilkossághoz a social médiának...

Mert tényleg azt nyomják bele az emberbe hogy így legyél TÖKÉLETES= elfogadható leszel a világban. Csak hát tökéletes dolog nincs...

Elmondom, hogy én miért akartam 11-12 évesen öngyilkos lenni.

Anyámmal ragadtam a válásuk után, aki agyba-főbe vert mindenért, mindent megtettem volna hogy szeressen, de sose voltam elég, és állandóan megkaptam, hogy "a hülye apám jön ki rajtam". Apám, aki elvileg a "jó szülőm" volt, felnőttkoromban jöttem csak rá hogy még durvább mentális bajai lehettek, valszeg gyerkkorból szintén, és állandóan bedobta a szeretetmegvonást, csendterpáiát amíg nem úgy viselkedtem ahogy ő akarta, de képtelenség volt kitalálni mit akar, mert naponta változott. Látszatra sajnált ugyan amikor anyám bántott, de sose tett semmit ellene. Úgy éreztem tojáshéjakon kell lépkednem körülötte is, nehogy valamivel kiakasszam, mert akkor kifordult magából, mintha előtört vona egy 5 éves gyerek. Új suliba is kerültem akkor, és nekiállt drasztikusan leromlani az eredményem. A suliban meg szemet hunytak afelett hogy kék monoklival mentem be olykor, és elkönyveltek hülyének, meg is kaptam hogy nehogy erős gimibe jelentkezzek, meg hát ez túl erős suli az olyan kis ostobáknak mint ami én vagyok... én meg nem értettem, hogy az iq teszteken miért érek el 130-140-es eredményeket. Nyilánvalóan a barátkozás se ment jól ezek miatt, befelé fordultam, kiközösítettek, és hát amikor a legmélyebb ponton voltam, akkor komolyan fontolgatni kezdtem, hogy ez nekem nem élet, mindenki engem hibáztat olyan dolgokért, amikről nem tehetek, senki nem szeret. Az egyetlen dolog ami megakadályozta, hogy könyveket írtam szabadidőmben.

Szegény fejed 😥28 as!

Jó, h köztünk vagy! A mentális betegek gyerekei nagyon sokat szenvednek es nagyon hatranyos a startjuk az életben!

Ha otthon lennék, befényképezném a naplómat, mert 10. osztályban én is elgondolkodtam rajta.

Oka összefoglalva:

- A suliban volt egy srác, aki kezdeményezett nálam még 9.-ben, de végül más lánnyal ment el, stb. Ezzel még nem is lett volna baj, de egész egyszerűen nem hagyott békén. Volt olyan, hogy csak úgy mögém jött, míg a széken ültem, és a póláját a fejembe húzta. Vagy fogogatta a fenekem. Ez még mindig "oké" lett volna, mert legalább volt okom úgy megrúgni, hogy egy darabig sántikáljon, de hazudozott rólam másoknak. Volt pl olyan eset, hogy szüneten az osztályterembe egyedül voltam, ő bejött valamiért, és ahogy meglátott engem, elkezdett kiabálni és segítséget kérni, hogy bántalmazom őt, stb.

- Az inrovertált teszteken 90% alatt még sosem jöttem ki, és ezen túlmenően is nagyon csendes típus vagyok. Az osztályban meg egyszerűen nem volt olyan kisebb baráti kör, aminek a beszélgetéseit hallgatva ne follyon ki az agyam. Pedig 9.-ben rendesen megpróbáltam valahova tartozni. De egész egyszerűen nem bírom a fosolást és vihorászást/röhögést a semmiről. Lefáraszt és idegesít. Részben ennek okán meg volt egy netes barátom, meg egy barátszerű ismerősöm, akik más iskolába járt.

- Az osztályfőnökünknek (aki egyben az igazgató volt) és az egyik tanárnőnek szokása volt a diákokon levezetni a stresszt. Az meg eléggé sz.rul tud esni, mikor minden szabályt szépen betartasz, de mégis szopatnak. (A kollektív bűntetés amúgy egy olyan dolog, ami egy lehetséges oka volt a gyerekkori dadogásomnak is.) De a vallástanár is szeretett b.szogatni minket a hülyeségeivel.

- Anyám mindenért ordított. Amikor meg erre felhívtam a figyelmét, leordított, hogy ő nem ordít. Konkrétan azért is le voltam ordítva elsőben, mert a példamondatban az "ordít" elé alanynak azt mertem írni, hogy "edesanya". (Ez a másik lehetséges oka amúgy a dadogásomnak.)

- Ha vissza mertem szólni, jött a "ne pofázz" szövegekkel. Mindezt úgy, hogy dadogóként mindenképp beszéltetni próbáltak (ami amúgy kifejezetten kerülendő). Szóval mikor meg sem akartam szólalni, b.asztattak, hogy beszéljek, mikor meg kiáltam volna az igazamért, elkussoltattak. És ezt folyamatosan.

- Sírni meg egész egyszerűen nem hagyott. Semmibe vette az érzelmeimet, hogy "semmi okod sincs sírni", meg egész egyszerűen nem tudtam elvonulni egy nyugis és csendes helyre csak úgy magammal és az érzéseimmel lenni

- Arra esett az az időszak is, amikor egész egyszerűen nem érdekelte, hogy a horkolása miatt nem tudok aludni, és már egyszerűen bolondulok meg. Bőgve kértem, hogy menjem már le a földszintre a helyére, de csak ordított, hogy hagyjam pihenni. Az, hogy én nem pihentem, nem volt fontos.

- Meg persze voltak hasonlítgatások, hogy a másik mennyivel jobb, tanár is volt olyan, aki megalázott, pedig semmi rosszat nem tettem, stb.

Ezek meg még csak azok, amik így 7 év távlatából eszembe jutnak.

Végül merszem sem volt, meg valahogy sajnáltam volna is, ha a családunk azon ága kihal, mert egyedüli gyerek voltam. (A családfakutatásban nagyon benne voltam akkoriban.)

És még szerencse, hogy a Fanni hagyományai nem akkor volt feladva kötelezőnek, hanem később, mert bár a kiscsaj szerelmi bánata és picsogása idegesített, még úgy is rokonszenvet éreztem a fájdalomtól való megszabadulás gondolatával, hogy már nem voltam krízishelyzetben.

Nem feltétlenül kell egy nagy ok, mint a fizikai bántalmazás, elég több kicsi is. Főleg, hogy kicsik is lehetnek valaki számára nagyok. Míg ezt írtam, a horkolós résznél én például elkezdtem könnyezni. És ha egy filmben hallok horkolást, attól is összerándulok, olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy annyira nem voltam fontos, hogy lemenjen szépen a saját helyén aludni, és ne a mellettem levő szobában vagy az fenti előszobában döljön le valahova. A pasim is horkol, de ő nem kérdőjelez meg engem, és nem ráz le annyival, hogy "képzeld azt, hogy zene" vagy "ne foglalkozz vele", hanem próbál valamit tenni is azért, hogy ne éjjel 4-kor aludjak el nagy kínok közepedte.