Jól látom hogy sok felnőtt nem érti meg ha a kamaszkorú gyereke depressziós?

Vannak akiknek jó volt az az időszak, de ott vannak azok akiknek nem voltak barátai, nem volt viszonzott szerelme, bántották, csak elutasítást kapott, csak kívűlről láthatta ami neki nem adódott meg és csak a frusztrációi voltak, nem mindenkinek az a legnagyobb baja hogy van e nála éppen óvszer vagy milyet húzzon a kis facára mert nem kell senkinek. Ezt általában azok a szülők nem értik akiknek boldog évek voltak és legszebb évekként hivatkoznak erre. A pszichológusok semmit nem érnek, az ellátás egy kalap xar, én is voltam többnél. Nekem több eü problémám volt és az egyik pont kamaszkorban erősödik fel, aztán felnőttkorra csökken. Olyan iskolába kellett járnom ahová végképp nem akartam, nehéz volt a beilleszkedés, tiniszerelem szóba sem jöhetett ugye, csak kívűlről láthattam. Bullyingoltak is egy időben sokat, akkoriban szoktál rá a benzókra és ittam is. A nyugtatóról már leszoktam de az antidepresszánst még szedem úgy 16 éves korom óta. A családom is akkor esett szét, otthon is feszültség volt, senki nem értett meg. És a családomtól is sok negatívat kaptam. Jelenleg is egy depresszív epizódban vagyok. Miért nem tudják egyesek megérteni hogy van akinek szenvedés az egész? Semmi megértés, semmi együttérzés nincs az emberkben. 23/f