Adhatnak nekem eutanáziát akkor, ha már egyszerűen nem bírom tovább elviselni az asperger-szindrómám hátrányait, és nem tudok teljes életet élni? (Igazából azt sem tudom, hogy depressziós vagyok-e, vagy csak kamaszkori hiszti. 17/F)

Elöljáróban leszögezném, hogy nem sajnáltatni akarom magam. És minden, amit írok, komolyan gondolok!

Ugyebár aspergeres vagyok és elég durva eset, nagyon nehezen tudok megbírkózni a hátrányaimmal, és a családomnak is egyre nagyobb teher vagyok. Azt, hogy ezzel szenvedek, 3 éves koromban derült ki, akkor diagnosztizálták nálam, és apukám már akkor mondta, hogy velem bizony nagyon nehéz lesz, mert tele leszek kompromisszummal. Igaza is lett: úgyhogy most szépen fel is sorolnám azt, ami most így eszembe jut magamról:

* Óvodában és elsős-másodikos koromban elég extrovertált típus voltam: szerettem kekeckedni a tanárokkal/ovónőkkel, sok volt az órai beszólogatás, nevetgélés, és emiatt elég sok panasz jött rám. Csínytevést csínytevésre halmoztam, voltak barátaim, és habzsoltam az életet. Aztán második osztály év vége felé felbosszantott az egyik osztálytársam (már nem emlékszem, hogy miért) és egészen odáig fajult a dolog, hogy pár perc múlva óra kellős közepén ráordítottam, hogy idióta bolond, és mindenki szeme láttára fogtam a tankönyvét és kitéptem belőle egy teljes oldalt! Erre az egyébként marha kedves osztályfőnököm égtelen haragra gerjedt, és gondolkodás nélkül bevágta az osztályfőnöki intőt. Iszonyú ciki volt, apukám ekkor megvert, alig bírtam tükörbe nézni, és hirtelen az egész általános személyiségem a feje tetejére állt: ekkor ugyanis elhatároztam, hogy nem akarok többé az elmebeteg gyereket játszani, visszahúzódóbb leszek, nincs több csínytevés, és szigorúan ötös magatartásra hajtottam. Azonnal sikerült, mert többé nem lehetett egy panasz sem a magatartásomra, mintha kicseréltek volna, de azóta évről évre egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudok beilleszkedni egyáltalán a suliba. Ugyanakkor kezdetben nem éreztem hátrányát ennek az introvertáltságnak, annak ellenére, innentől kezdve nem ment a barátkozás, nem tudtam kezdeményezni beszélgetést az emberekkel, plusz az ún. "work in pairs" órai feladatoknál mindig én voltam az utolsó, aki párt talált, sokszor kínos csönd volt emiatt, de általánosságba nem zavart. A 30 fős általános iskolai osztályomból kb. 15-20 gyerekkel elbeszélgettem, és ez nekem megfelelő volt. 7-es korom körül elkezdtem nagyon pattanásosodni, meg szebórea nevű bőrbetegség jelentkezett nálam, ami miatt nem csúfolt senki, de az önbizalmam ekkor konkrétan már odalett. Szerettem egyébként az osztályom, mert összetartó osztály volt, jó osztályfőnökkel, de ballagásunk sem volt a Covid miatt, az iskola utolsó három hónapját nem tudtam velük tölteni, ez azért megviselt, mert nem voltam teljesen magányos. Általános iskolában 3-as-4-es tanuló voltam (tehát nem voltam különösen jó tanuló), de azért nem voltam rossz tanuló se. Aztán jött a gimi: nem vettek fel oda, ahová akartam, kicsit gyengébb helyre vettek fel, és egy nagy nulla most az osztályom, egy-két tanár elég szigorú, és mostmár csak 3,1-es tanulmányi átlagnál tartok, mert ekkor kezdtem elgondolkodni az öngyilkosságon, és semmi motivációm nem volt a tanulásra, ellustultam, és bizony tavaly év végén eszméletlenül leszidtak, mert a családunk történelmében sikerült az egyik ha nem legrosszabb "bizonyítványt" letennem az asztalra; ekkor már komoly depresszióba kezdtem esni, és ez jelenleg is tart; azóta még tovább romlott az átlagom most itt 10.-dikbem, év végén pedig ágazati alapvizsgám lesz, és úgy érzem, hogy meg fogok bukni csúfosan, mert lusta vagyok tanulni rá. Most töriből bukdácsolok, négy darab 1-essel és egy darab 2-essel 1,17-es átlagon bukdácsolok, mindjárt itt a félévzárás, és ha nem lesz meg 1,7-es átlag január 26-ig, akkor máris felállítottam egy rekordot, mert eddig a családból még senkinek nem volt bukása soha. Ha anyám vagy apám észreveszik, attól félek, hogy onnantól kezdve majd nem mernek sehol se mutatkozni, mert hát "ciki lesz nekik bárhová is menni, ha a fiúk bukdácsol". De engem ez nem érdekel, és mivel az asperger nálam nem extra iQ-val, hanem kicsit átlag alatti iQ-val párosul, ezért abszolút képtelen vagyok bármit is tanulni, rögtön elfelejtődik minden, úgyhogy ezen nem nagyon tudok már szépíteni. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni az új osztályba, és ők már azért csúfolódni is szoktam rám. Emiatt minden nap sírva kelek fel, hogy nem döglöttem meg álmomban, és túl kell élni még egy napot. Ennek én így nem látom értelmét!

* Elég rossz az anyagi helyzetünk is most, keveset keresnek a szüleim, úgyhogy ezt sem élem meg jól. Minden osztálytársam csillogó kütyükkel meg menő beszéddel kecsegtet, de nekem semmim sincsen, amitől az osztálytársaim menőnek tartanának.

* A családom egyre nagyobb teherrel néz rám, mert egyébként még evési zavaraim is vannak (akit ez érdekel, annak majd privátban írok bővebben erről), és külön kell rám mindig főzni, anyám meg ekkor ki sem látszik a munkából. Állandóan azt látom az arcán, hogy könnyebb lenne nélkülem, és hasonlók. Nem járhatunk szinte soha étterembe enni, mert ha mondjuk egy kirándulás során találunk egy éttermet, nem valószínű, hogy hajlandó vagyok megenni ami az étlapon szerepel. Ezért ilyenkor is tehernek érzem magad, eszembe jut az öngyilkosság is.

* Párkapcsolati témába nem mennék bele bővebben: eddig még nem volt barátnőm, és igazából jó lenne nem egyedül leélni az életem, de nem tudom, hogy fel lennék-e készülve a házasélet kompromisszumaira. Gyereket nem szeretnék.

Komolyan mondom, mióta gimnazista vagyok, meg beütött a járvány, csak egy-egy nap, amikor jól tudom érezni magam, de akkor sem tűnik el semmilyen depressziós gondolat, csak az érzet szűnik meg. Már nem telik el úgy nap, hogy ne sírnék, ráadásul van olyan, hogy megyek az utcán és olyankor kezdek el. És mindent, amit bárki mondott arról milyen vagyok (önző, szemét, idegesítő, kompromisszumos…) hallom a fejemben, és tudom, hogy igazuk van. Nincs kedvem semmihez, nem csak feleslegesnek hanem ártalmasnak érzem magam, bármit megpróbálok abból valaki mindig rosszul jár (ma is ez történt például). Nem beszélek már senkihez, csak reagálok mindenre, de néha még azt sem, csak elvagyok magamnak a saját kis világomban, ahogy az aspergeresek többsége. Már nem érdekel semmi, hogy nézek ki, mi lesz velem. Arra törekszem, hogy minél rosszabb legyen számomra, és folyamatosan érzem és tudom, hogy sokkal jobb lenne mindenkinek, ha meg sem születtem volna. De nem ölöm meg magamat, mert azzal még több bajt okoznék. A jövőmet iszonyatosan sötétnek és fenyegetőnek látom, nem akarok élni egy olyan világban, ami most következik. Sokkal egyszerűbb lenne meghalni, ezért gondoltam Svájcba menni eutanáziára, mert rettegek attól, ami az öngyilkosság után rám vár (ugye mert az bűncselekmény a vallásokban). A szüleimnek nem merek szólni, mert így is állandóan velem foglalkoznak, ezért ha most azt mondanám nekik, hogy meg akarok halni, akkor biztos azzal jönnének, hogy semmi okom nincs rá, meg ilyenek, de én egyszerűen nem tudom csillapítani azokat a gondolatokat, hogy aspergeresként nekem nincsen itt semmi keresni valóm, nem vagyok értékes, és egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem itt kéne maradnom!

Tudom, hogy a halál nem megoldás, de én nagyon sokat gondolok rá, és nem tudom mi értelme lenne életben maradni, és végigszenvedni az "életemet".

Vélemények?