Kezdőoldal » Egészség » Mentális egészség » Adhatnak nekem eutanáziát...

Adhatnak nekem eutanáziát akkor, ha már egyszerűen nem bírom tovább elviselni az asperger-szindrómám hátrányait, és nem tudok teljes életet élni? (Igazából azt sem tudom, hogy depressziós vagyok-e, vagy csak kamaszkori hiszti. 17/F)

Figyelt kérdés

Elöljáróban leszögezném, hogy nem sajnáltatni akarom magam. És minden, amit írok, komolyan gondolok!


Ugyebár aspergeres vagyok és elég durva eset, nagyon nehezen tudok megbírkózni a hátrányaimmal, és a családomnak is egyre nagyobb teher vagyok. Azt, hogy ezzel szenvedek, 3 éves koromban derült ki, akkor diagnosztizálták nálam, és apukám már akkor mondta, hogy velem bizony nagyon nehéz lesz, mert tele leszek kompromisszummal. Igaza is lett: úgyhogy most szépen fel is sorolnám azt, ami most így eszembe jut magamról:


* Óvodában és elsős-másodikos koromban elég extrovertált típus voltam: szerettem kekeckedni a tanárokkal/ovónőkkel, sok volt az órai beszólogatás, nevetgélés, és emiatt elég sok panasz jött rám. Csínytevést csínytevésre halmoztam, voltak barátaim, és habzsoltam az életet. Aztán második osztály év vége felé felbosszantott az egyik osztálytársam (már nem emlékszem, hogy miért) és egészen odáig fajult a dolog, hogy pár perc múlva óra kellős közepén ráordítottam, hogy idióta bolond, és mindenki szeme láttára fogtam a tankönyvét és kitéptem belőle egy teljes oldalt! Erre az egyébként marha kedves osztályfőnököm égtelen haragra gerjedt, és gondolkodás nélkül bevágta az osztályfőnöki intőt. Iszonyú ciki volt, apukám ekkor megvert, alig bírtam tükörbe nézni, és hirtelen az egész általános személyiségem a feje tetejére állt: ekkor ugyanis elhatároztam, hogy nem akarok többé az elmebeteg gyereket játszani, visszahúzódóbb leszek, nincs több csínytevés, és szigorúan ötös magatartásra hajtottam. Azonnal sikerült, mert többé nem lehetett egy panasz sem a magatartásomra, mintha kicseréltek volna, de azóta évről évre egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudok beilleszkedni egyáltalán a suliba. Ugyanakkor kezdetben nem éreztem hátrányát ennek az introvertáltságnak, annak ellenére, innentől kezdve nem ment a barátkozás, nem tudtam kezdeményezni beszélgetést az emberekkel, plusz az ún. "work in pairs" órai feladatoknál mindig én voltam az utolsó, aki párt talált, sokszor kínos csönd volt emiatt, de általánosságba nem zavart. A 30 fős általános iskolai osztályomból kb. 15-20 gyerekkel elbeszélgettem, és ez nekem megfelelő volt. 7-es korom körül elkezdtem nagyon pattanásosodni, meg szebórea nevű bőrbetegség jelentkezett nálam, ami miatt nem csúfolt senki, de az önbizalmam ekkor konkrétan már odalett. Szerettem egyébként az osztályom, mert összetartó osztály volt, jó osztályfőnökkel, de ballagásunk sem volt a Covid miatt, az iskola utolsó három hónapját nem tudtam velük tölteni, ez azért megviselt, mert nem voltam teljesen magányos. Általános iskolában 3-as-4-es tanuló voltam (tehát nem voltam különösen jó tanuló), de azért nem voltam rossz tanuló se. Aztán jött a gimi: nem vettek fel oda, ahová akartam, kicsit gyengébb helyre vettek fel, és egy nagy nulla most az osztályom, egy-két tanár elég szigorú, és mostmár csak 3,1-es tanulmányi átlagnál tartok, mert ekkor kezdtem elgondolkodni az öngyilkosságon, és semmi motivációm nem volt a tanulásra, ellustultam, és bizony tavaly év végén eszméletlenül leszidtak, mert a családunk történelmében sikerült az egyik ha nem legrosszabb "bizonyítványt" letennem az asztalra; ekkor már komoly depresszióba kezdtem esni, és ez jelenleg is tart; azóta még tovább romlott az átlagom most itt 10.-dikbem, év végén pedig ágazati alapvizsgám lesz, és úgy érzem, hogy meg fogok bukni csúfosan, mert lusta vagyok tanulni rá. Most töriből bukdácsolok, négy darab 1-essel és egy darab 2-essel 1,17-es átlagon bukdácsolok, mindjárt itt a félévzárás, és ha nem lesz meg 1,7-es átlag január 26-ig, akkor máris felállítottam egy rekordot, mert eddig a családból még senkinek nem volt bukása soha. Ha anyám vagy apám észreveszik, attól félek, hogy onnantól kezdve majd nem mernek sehol se mutatkozni, mert hát "ciki lesz nekik bárhová is menni, ha a fiúk bukdácsol". De engem ez nem érdekel, és mivel az asperger nálam nem extra iQ-val, hanem kicsit átlag alatti iQ-val párosul, ezért abszolút képtelen vagyok bármit is tanulni, rögtön elfelejtődik minden, úgyhogy ezen nem nagyon tudok már szépíteni. Nagyon nehezen tudok beilleszkedni az új osztályba, és ők már azért csúfolódni is szoktam rám. Emiatt minden nap sírva kelek fel, hogy nem döglöttem meg álmomban, és túl kell élni még egy napot. Ennek én így nem látom értelmét!


* Elég rossz az anyagi helyzetünk is most, keveset keresnek a szüleim, úgyhogy ezt sem élem meg jól. Minden osztálytársam csillogó kütyükkel meg menő beszéddel kecsegtet, de nekem semmim sincsen, amitől az osztálytársaim menőnek tartanának.


* A családom egyre nagyobb teherrel néz rám, mert egyébként még evési zavaraim is vannak (akit ez érdekel, annak majd privátban írok bővebben erről), és külön kell rám mindig főzni, anyám meg ekkor ki sem látszik a munkából. Állandóan azt látom az arcán, hogy könnyebb lenne nélkülem, és hasonlók. Nem járhatunk szinte soha étterembe enni, mert ha mondjuk egy kirándulás során találunk egy éttermet, nem valószínű, hogy hajlandó vagyok megenni ami az étlapon szerepel. Ezért ilyenkor is tehernek érzem magad, eszembe jut az öngyilkosság is.


* Párkapcsolati témába nem mennék bele bővebben: eddig még nem volt barátnőm, és igazából jó lenne nem egyedül leélni az életem, de nem tudom, hogy fel lennék-e készülve a házasélet kompromisszumaira. Gyereket nem szeretnék.


Komolyan mondom, mióta gimnazista vagyok, meg beütött a járvány, csak egy-egy nap, amikor jól tudom érezni magam, de akkor sem tűnik el semmilyen depressziós gondolat, csak az érzet szűnik meg. Már nem telik el úgy nap, hogy ne sírnék, ráadásul van olyan, hogy megyek az utcán és olyankor kezdek el. És mindent, amit bárki mondott arról milyen vagyok (önző, szemét, idegesítő, kompromisszumos…) hallom a fejemben, és tudom, hogy igazuk van. Nincs kedvem semmihez, nem csak feleslegesnek hanem ártalmasnak érzem magam, bármit megpróbálok abból valaki mindig rosszul jár (ma is ez történt például). Nem beszélek már senkihez, csak reagálok mindenre, de néha még azt sem, csak elvagyok magamnak a saját kis világomban, ahogy az aspergeresek többsége. Már nem érdekel semmi, hogy nézek ki, mi lesz velem. Arra törekszem, hogy minél rosszabb legyen számomra, és folyamatosan érzem és tudom, hogy sokkal jobb lenne mindenkinek, ha meg sem születtem volna. De nem ölöm meg magamat, mert azzal még több bajt okoznék. A jövőmet iszonyatosan sötétnek és fenyegetőnek látom, nem akarok élni egy olyan világban, ami most következik. Sokkal egyszerűbb lenne meghalni, ezért gondoltam Svájcba menni eutanáziára, mert rettegek attól, ami az öngyilkosság után rám vár (ugye mert az bűncselekmény a vallásokban). A szüleimnek nem merek szólni, mert így is állandóan velem foglalkoznak, ezért ha most azt mondanám nekik, hogy meg akarok halni, akkor biztos azzal jönnének, hogy semmi okom nincs rá, meg ilyenek, de én egyszerűen nem tudom csillapítani azokat a gondolatokat, hogy aspergeresként nekem nincsen itt semmi keresni valóm, nem vagyok értékes, és egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem itt kéne maradnom!


Tudom, hogy a halál nem megoldás, de én nagyon sokat gondolok rá, és nem tudom mi értelme lenne életben maradni, és végigszenvedni az "életemet".


Vélemények?



2021. nov. 21. 21:47
1 2 3
 11/29 A kérdező kommentje:

Köszönöm az eddigi válaszokat mindenkinek! Elgondolgodtató, amit írtatok (Thunderfairy és a 7-es válaszoló válaszán igencsak meghatódtam például)! Ezek azért már segítenek nekem, hogy más szemszögből tekintsek a gondjaimra! Sokat jelent a támogatásotok!


Pont ma vették észre amúgy az osztályzataimat: hát, apám nem igazán volt elragadtatva a töriátlagomtól, de a többi tantárgyból amúgy javítottam tavalyhoz képest! Végülis nem szidtak le annyira, csalódtak bennem, de nem utáltak meg (viszont lehet korrepetálásra kell majd járnom havi 1-szer, hogy "megtanuljak tanulni"), pedig azt hittem, hogy a mai napot már túl sem élem, de sikerült! :D

(Az eutanáziát újra átgondolom akkor, mert nem tudtam, hogy ilyen komplikált, de ezt majd később, mert most egy kicsit jobban vagyok)


Azért jöhetnek még lélekerősítő válaszok.

2021. nov. 22. 18:07
 12/29 anonim ***** válasza:
90%

1-es rosszul tudod, évek óta kérhetnek mentális betegek is hollandiában, belgiumban, svájcban.

mivel eu-s tagállamok, így egy magyar is kérhet.

mentális betegnek lenni semmivel nem könnyebb teher, mint rákosnak.

műthetetlen.

2021. nov. 22. 23:10
Hasznos számodra ez a válasz?
 13/29 anonim ***** válasza:
84%
Én is aspergeres vagyok. Teljesen megértem, hogy így érzel, de Magyarországon nincs eutanázia. Olvastam több tanulmányban is, hogy szinte minden aspi depressziós és egyéb lelki bajokkal küzd, ha nem is egész életében, de sokszor igen. Sok más autistát ismerek, mindegyikünknek vannak hullámvölgyei. Én valamelyik nap átéltem egy meltdown-t. Mindig is úgy éreztem magam, mint egy földönkívüli, mások is annak láttak és ezt éreztették is velem. Nemcsak szóban, hanem fizikálisan is bántalmaztak majdnem 20 évig a kortársaim. Én felnőttként tudtam meg mi vagyok. Amikor én voltam gyerek, még a mostaninál is primitívebb volt a magyar egészségügy, ami nagy szó. Úgy nőttem fel, hogy nem értettem miért vagyok más, mint a többiek. Senki nem értett meg igazán, így használható segítséget sem kaptam. Most sem sokat. Belefáradtam a maszkolásba, már nem is érdekel ki mit gondol rólam. Hosszabb távon mindannyiunknak megerőltető, kimerítő a szerepjátszás. Erre rátesz még egy lapáttal a depresszió, kívülállóság érzés, szociális sikertelenségek. Én egyedül a családom és a speciális érdeklődési köreim okozta örömök miatt nem végzek magammal
2021. nov. 23. 17:03
Hasznos számodra ez a válasz?
 14/29 anonim ***** válasza:
75%

13 én is így vagyok

Egy újabb aspi

2021. nov. 24. 16:23
Hasznos számodra ez a válasz?
 15/29 anonim ***** válasza:
91%
Én is aspergeres vagyok (felnőttként mondták ki). Sokat szenvedtem emiatt diákként, igazán sehova nem fogadtak be. Nem feltétlenül a piszkálódásra értem, egyszerűen iskolán kívül nem hívtak sehova, az utolsó gimis osztályomban a vége felé kezdtek valamennyire haverkodni, de ott is csak a fiúk egy része. Én megbuktam, fizikából, valamilyen szinten szándékosan is, mert annyira nem bírtam elviselni a másik osztályt, a szüleim elképzeléseit. Sok volt felém az elvárás, egyetemet, diplomát akartak anyuék, folyton olyan irányba terelni, ahol sok emberrel kell napi szinten sokat beszélni, és nem érdekelte őket, hogy ettől engem kiver a frász (évekig képtelen voltam a telefont is felvenni, a mai napig utálom, ha hívnak). A bukással javult a helyzetem, a szüleim akkor vették észre, hogy valami nem stimmel (éveken át hiába mondtam és a tanáraim is, nálunk mindenki diplomás, beleillik egy bizonyos sablonba). Elvégeztem egy szakmát az unszolásukra, 2 évig dolgoztam benne, utáltam. Akkor úgy éreztem magam, ahogy te, hogy ennyi nekem elég volt, ott se fogadtak be (1-2 ember mindig bírt, de nem tudom kezelni a hátam mögött fúrást stb.) Egy ismerősöm révén kikerültem külföldre, gyárban dolgozok. Most először nagyon jó, 2 gép van, a másikon a munkatársam szintén aspergeres, egymással jól kijövünk, általában végig ketten dolgozunk, ritkán kell mással is beszélni. Lett párom is, bár neki nincs diagnózisa, de szintén nehezen szocializálódik (bár aspiként azt gondolom, ő nem aspi, ki tudja). Szóval, szerintem ne add fel, lehet a külföld a megoldás, valami egyszerűbb munka. Itt mindenki fura, ezeken a helyeken sok a román, török, lengyel, magyar, bosnyák, iráni stb. Sokszor csak mutogatunk, nem bonyolítják és ezért kevesebb is a kiutálás, mert mindenki olyan más, nem egy homogén tömeg.
2021. nov. 28. 09:16
Hasznos számodra ez a válasz?
 16/29 anonim ***** válasza:
92%

Szerimtem inkább az volt a baj, hogy apukád kiskorodban megvert egy ilyen hülyeség miatt. Csak egy kis eleven gyerek voltál, ez meg egy apró csíny. Max. el kellett volna veled beszélgetni. Az aránytalan büntetés miatt elkezdtél szorongani, és még mindig a szüleid véleménye miatt szorongsz.

Az a szüleid szégyene, ha teherként tekintenek rád, nem pedig a tiéd. Biztos, hogy értékes, jóravaló ember vagy. Szerencsére már 17 éves vagy. Legyen az a célod, hogy leérettségizz. Ha elsőre nem sikerül, akkor se dől össze a világ. Azután pedig menj el dolgozni, és próbáld építeni az életed.

Hívj föl valamilyen segélyvonalat, ha rossz gondolataid vannak.

Vigyázz magadra.

2021. dec. 5. 16:36
Hasznos számodra ez a válasz?
 17/29 anonim ***** válasza:
49%

#12: Csakhogy kiskorú nem kérheti, és ha felnőtt kéri, akkor alaposan megvizsgálják az állapotát.

A kérdező 17 éves, pont a tinilázadás / tinihiszti / tinidepi kor közepén.

Nincs az az ország vagy orvos, ahol ebben az esetben igent mondanának.

2021. dec. 5. 23:14
Hasznos számodra ez a válasz?
 18/29 anonim ***** válasza:
91%

Nekem is voltak problémáim annyi idősen, mint amennyi te most vagy. Lelkileg sokszor én is mélyponton voltam. Most én valamivel több, mint dupla annyi vagyok.

Azóta sok mindent megtapasztaltam. Volt sikertelenség, de siker is. Szerelmi csalódás, de beteljesedett szerelem is. Bánat, öröm. Veszteség, nyereség. Világot láttam és segíthettem másoknak. Átéltem komoly nehézségeket, de úgy érzem, hogy a jó dolgokért érdemes volt eddig élni. Mindezt te is meg fogod tapasztalni. Ennyi idősen mint én, örülni fogsz, hogy ezeket nem hagytad ki. Még nagyon fiatal vagy és egy egész élettörténet áll előtted, amit veled együtt a véletlenek írnak majd.

Ráérsz 50-60 évesen gondolkozni azon hogy feladd, ha akkor nagyon elromlik az életed, vagy az egészséged. Sokan még ekkor sem adják fel, remélem te sem fogod.

2021. dec. 8. 01:46
Hasznos számodra ez a válasz?
 19/29 anonim ***** válasza:
43%
Nincs neked semmi olyan bajod, amin nem menne át a tinédzserek többsége, ne fogd az Aspergerre. Mindannyian átéltünk hasonló krízist tinédzser korunkban, szóval felejtsd el ezt a betegségtudatot és kapd össze magad. Nehéz korszakba születtél, de sose volt könnyű. Túl fogsz ezen jutni, de ne kapaszkodj az Aspergerségedbe, nem attól vagy ilyen szarul, semmi köze hozzá. Ez a világfájdalom is a tinédzser korszak része, majd elmlik.
2021. dec. 13. 00:27
Hasznos számodra ez a válasz?
 20/29 anonim ***** válasza:
100%

Külföldön Hollandiában talán már működik ilyen "kapszula"

Fél perc alatt vége van. Önkéntes alapú.

2021. dec. 13. 19:37
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2 3

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!