Hogy beszéljem le a lányom erről a szakról?

Én 4 éves forma lehettem, amikor közöltem a háziorvosommal, hogy ápolónő leszek, és gyerekeket fogok ápolni.

Majd középiskolában vendéglátás-idegenforgalmat tanultam, de hamar rájöttem, hogy nem nekem való. Érettségi után elmentem dolgozni, mert kíváncsi voltam, hogy milyen egyedül élni, a saját kiadásaimat fedezni, stb.

A munkából hazafele menet sírtam a buszon, hogy lekéstem a jelentkezést.

Következő évben jelentkeztem gyakorló csecsemő és gyermekápoló szakra, amit szín ötösre elvégeztem. Jelenleg koraszülött intenzíven vagyok ápolónő.

Ebből csak azt akartam kihozni, hogyha a tanári pálya egy pillanatnyi fellángolás, akkor azt úgyis meg fogja érezni, és maximum 1 évvel később elkezdi az orvosit. Hagyni kell, hadd érvényesüljön.

Plusz.. tudom, hogy ez nagyon optimista szemlélet, de mi van, ha 5 év múlva már jól fognak keresni a tanárok? Mert észre veszi a kormányunk, hogy lassan nem maradnak tanárok..

Plusz mindenképpen olyat dolgozzon, amit örömmel csinál. Hiába szerzi meg az orvosi diplomát, ha nincs kellő elhivatottság benne, és csak a pénzt hajtja, akkor nagyon hamar kiég.

Én orvos vagyok, kicsi koromtól nagyon sokáig tanár szerettem volna lenni, meg tanulni is évekig úgy tanultam, hogy eljátszottam a szobámban, hogy én vagyok a tanitoneni, táblára írtam, magyaráztam, dolgozatot irattam, meg osztályozó naplóm is volt (egy kis nosztalgia). Később még a szociális munkás hivatása tetszett nagyon. Érettségi évében, novemberben jutott életemben először eszembe, hogy orvos szeretnék lenni. Készültem keményen, felvettek, 6 év alatt elvegeztem a sulit, a fizetés klassz, pár év múlva szakorvoskent meg klasszabb. A férjem fizetésének 3szorosat keresem, pedig ő is főiskolát végzett, és nincs rossz munkahelye, junior menedzser pozícióban dolgozik. Jól élünk, gyakorlatilag jut mindenre amire szeretnénk, van megtakarításunk.

De mindennek megvan az ára.

Ma már nem lennék orvos újra, pedig csak 7 éve dolgozom. Nagyon sok felelősséggel és lemondással jár. Az emberek nem becsülnek. Részben egy életen át tartó onbizalomhianyom van, így még ma sincs meg bennem az a magabiztosság, amit szeretnék (ezzel azt akarom jelezni, hogy bizony ez olyan hivatás, ahol nem árt ha bízol magadban, és nem mindenkiben van meg ez az adottság), így ez mindennapos lelki teher, hogy vajon mindent jól csináltam e, valamin nem siklottam-e át (persze a kollégák mindig megerősítették, de szükségem van a megerősítésre). Szóval emiatt úgy gondolom, hogy nem teljesen nekem való pálya.

Másrészt rengeteget vagyok munkában, ügyeletben. Atlag havi 5-6ugyeletem van, tehát kB minden 5.nap 24 órát dolgozom egyfolytában. De ez inkább minimum 26ora, de még így is szerencsém van, mert a legtöbb helyen 32 óra lenne.

A hetvegeimbol havi 1-2 szabad. A többi hétvégén ügyelek. Vagy szombaton, vagy vasárnap (24ora), úgyhogy annyi is a hétvégenek. Mikor szabadom van, a férjemmel kettesben programozunk, vagy családot látogatunk, de a barataimra pl idő már nem jut, és kB másfél év kell, hogy osszehozzak velük egy hétvégét (nem egy városban lakunk).

Sok a stressz. Persze sok munkahelyen, más pozíciókban is, de itt azért mégiscsak embereletekrol van szó. Szerintem ez is hozzájárul, hogy nem tudok teherbe esni, pedig annyira szeretném. Plusz a kialvatlansag, mert ügyelet után napokozben aludni korántsem olyan pihentető, mint éjszaka.

Ez nem panaszkodas akart lenni, elégedett vagyok a munkámmal, a fizetéssel, örömmel tölt el, ha elégedetten távoznak a betegeim. Csak nem olyan egyszerű orvosnak lenni, szóval ha már nem érzi úgy, akkor ne eroltesd. Van aki megroppan a teher alatt.

A tanári pályára nincs belelatasom, de szerintem szép hivatás, de valóban nincs megfizetve. De ki tudja, mi lesz 5-10-15 év múlva. Nem a fizetés miatt kell pályát választani, legalább olyan fontos, hogy azt tanuld/csináld, amit szeretsz. Ha nem lesz megelegedve a tanári fizetéssel, elhelyezkedhet máshol is, nagyon sokan így is csinálják, a gimis osztalytarsaim közül is jó nehanyan nem azt csinálják, amit kitanultak. A férjem is csak az utóbbi 3 évben dolgozik a saját területén, előtte több mint 10 évig teljesen mást csinált.

Hagyd a döntést a lanyodra, segíts elfogulatlanul választani neki, ne akarj semmit raeroltetni.

Szerintem a legfontosabb, hogy tudd meg, miért változott. Nem mindegy, hogy az orvosi pályából ábrándult ki, vagy teszik neki, de más még jobban. Ha az előbbi, akkor az a kérdés, hogy mi vonzza a tanári pályában és az alapján lehet találni egy közös halmazt. Pl.ha szereti a gyerekeket, akkor lehet gyerekorvos, és meg is vagyunk🙂

Én is pedagógus vagyok egyébként, de már csak magántanárként. Szeretek tanítani, a gyerekekért meg rajongok, ezért nem tudtam lemondani róla. Ez is éhhalál, csak más okból. A gyerekorvosi hivatással viszont ki tudnék egyezni, csak ugye nem végeztem orvosit🤷 Szóval arra kéne rávilágítani, hogy nem kell lemondania semmiről, csak szépen összerakni minden szakmának az előnyeit, ami érdekli, és ahhoz lehet szakot választani.

1.) Nem a te életed. Nem neked kell eldöntened, hogy őt mi érdekli. Engem is lebeszéltek a szüleim az álomszakomról és végül úgy tönkrement az életem, hogy egy gyárban kötöttem ki.

2.) Nem minden tanár keres keveset, főleg nem nettó 150-et. Nem egy tanárom mesélte annó, hogy Párizstól kezdve hol volt nyaralni. Ez éhbérből nem jön ki.

3.) Egy orvos sem keresi halálra magát Magyarországon és ehhez ráadásul minimum 13 évig tanul és nem 6. Nem tud mindenki magánrendelni.

Szintén orvos vagyok. Bár amiket az előző hozzászóló leírt (felelősség, állandó aggodalom, ügyeletek) igaz, én azért nem bántam meg, szeretem a szakmám.

Szerintem azt kellene erősíteni benne, hogy az orvosi mellett sem kell feltétlenül lemondani a tanításról. Már egyetemen lehet demonstrátorkodni, ha valamiben jó (azaz a fiatalabb hallgatóknak gyakorlatokat tartani), ha klinikán marad dolgozni, ott szintén részt kell venni a tanításban, de akár az egyetemen is maradhat oktatóként.