Első osztályos lett a kisfiunk. Van, akinél már az első napokban nem volt se gond, se probléma? Folyt lenn.

„Na, ez a mocsok nagy probléma a vegyes csoportokkal. Kimarad az iskolaelőkészítő nagycsoport, amikor bizony az egész csoportnak foglalkozés van, tehát csöndben kell ülni, figyelni!”

Nos, én ezzel sem értek egyet, mert azt a nézetet képviseli, hogy a gyerek nem él, hanem csak folyton készül az életre. Ebből táplálkozik az olyan (szerintem igencsak beteg) tanítói hozzáállás, mint mikor majd 4.-ben betitltják a játékot (pl. elveszik a legót), mert majd 5.-ben már nem lesz szabad játszani (életből vett konkrét példa).

Nem értem, miért nem lehet mindig az adott életkorban és élethelyzetben elvárható dolgokat „megkövetelni”, miért kell már kvázi óvodától az egyetemre, sőt sokszor a munkahelyi stresszre „felkészíteni” a gyerekeket. Mert sokan úgy gondolkodnak, hogy nem baj, ha 5 évesen kínlódik a gyerek a rosszindulatú óvónő miatt, szokja csak meg, mert különben majd, jaj, nem fogja tudni tolerálni a szemétláda főnökét. Tiszta agyrém!

Nem csak amiatt, mert nyilvánvalóan attól lesz egyre kiegyensúlyozottabb, ellenállóbb stb. lesz a gyerek, ha minél több szeretet kap kiskorában (nem pedig attól, ha folyton ekézik), hanem azért is, mert ezzel elfogadjuk azt, hogy márpedig felnőttként szenvednie kell, be kell állnia a birkák sorába, és szemlesütve elviselni a hatalmaskodókat.

Most komoly, hogy vannak szülők, akik ezt az életperspektívát kívánják a gyereküknek? És vajon mi, felnőttek egy új munkahelyre kerülve szívesen vennénk, ha az első napokban a főnökünk azért cseszegetne, mert nem ismerünk minden szabályt pontosan még?

Egyébként a vegyes csoport kárhoztatása logikátlan még ebben a gondolati rendszerben is, hiszen épp ez az, ami „életszerű”… hiszen hol fordul elő felnőttkorban olyan, hogy csak kortársakkal van körülvéve az ember?