Miért van az, hogy a kitűnő tanuló (általános) másodikos fiúnk itthon utálattal, idegesen, szinte undorral ül le a házi feladatokhoz?

Talán csak azért, mert hétvége van, jó idő, és ezért utálja az egészet. Jobb elfoglaltsága is lehetne, mint tanulni.

Hétköznap nem lehet megcsinálni azokat a házikat? Nálunk úgy zajlanak a napok, hogy amint hazajön az iskolából ebéd után, 1-2 óra játék, utána 1 tantárgy házi, majd megint lehet játszani egy kicsit. Újabb tantárgy házi, játék. Hiába nem lesz másnap olyan óra, akkor is mindig megcsináljuk az aznap feladott házit. A lényeg, hogy ne egyszerre kelljen megcsinálni az összeset, mert szerintem ezért is utálja meg az egészet.

Ha már valamiért hétvégére tolódik a házi feladat megcsinálása, akkor is már reggel próbáljátok megbeszélni a napi programot. Pl. reggeli, utána játék, matek házi, játék, ebéd, pici játék, írás, fagyizás, játék az udvaron, olvasás gyakorlás, stb.... Hatni kell rá, hogy minél gyorsabban csinálja meg az adott házit, annál több idő jut játékra.

Inkább hagyjátok, hogy ne legyen kitűnő. Az általános iskolai jegyek úgysem fontosak, főleg alsóban, sehová nem kérik.

A későbbi boldogulásához a kiteljesedett gyerekkor fontosabb lenne. Így nagy lexikai tudása lesz (amit egy Google kereséssel bármikor pótolhat), de az egyéb készségei, kreativitása, a tanulás szeretete el fog veszni. Hosszútávon a hétvégi tanulás erőltetése a rossz út.

Jó kérés. Ugyanez. Kb 15 percet kellene leckével töltenie, nagyon kevés van. Vagy csak egy picike gyakorlás, ami nehezen megy (mert egy rossz doga miatt teljesen kiakad). De van , hogy előtte levág 2 óra hisztit. Elszúrja a saját napját. Majd 10-15 perc alatt kész a leckével! Vicc.

Másodikos, szintén kitűnő.

Ha ez megnyugtat, nem vagytok egyedül ezzel a problémával. Az alsó tagozaton töltött pár év alatt nekem az jött le, hogy még mindig jobb, egészségesebb az a gyerek, aki az iskolában töltött heti 5 nap, napi 8 óra iskola után a háta közepére kívánja a tanulást, mint az, aki már nyolcévesen fejfájósan, gyomorgörcsösen tanul esténként, hétvégente.

Szerintem igaz, hogy alsóban bőven elégnek kellene lennie az iskolában töltött időnek arra, hogy minden feladatot megcsináljanak ott. Utána igenis játsszon az a gyerek, kötetlenül, szabadban, élje ki a fantáziáját, mozgásigényét (és legjobb, ha nem edző trenírozása mellett teszi ezt).

Persze minden gyerek más. Ismerek olyat, aki – az egyik hozzászóló által írt fiúhoz hasonlóan – magától tanul, edzésre jár, igazi „mintagyerek”, és semmi gondja ezzel. A másik kitűnő tanuló, szabálykövető, de folyton beteg (nem pszichés vajon?). Olyat is, aki mintagyerek, de 9 évesen növényi altatót írtak fel neki, mert szorong a suli miatt (holott kitűnő tanuló). Olyat is, aki másodikos korára rosszul lett, ha ránézett egy négyzetrácsos lapra (érdemes elolvasni, létező pszichológiai kórkép a „matematikai szorongás”), és sok olyat, mint a kérdező kisfia, aki jó tanuló, de herótja van a hétvégi tanulástól, addig húzza, amíg lehet, kínlódik azon, amit 5 perc alatt megcsinálhatna, és ásítozni kezd, ahogy ránéz a tankönyveire – nem azért, mert „buta” meg „neveletlen”, hanem mert egyértelműen unalmas dolgok ezek.

És – bocs a kifejezésért – tőlem verheti magát arra valaki, hogy az ő gyereke „hétzenés”, és bírja a terhelést, s majd „lesz belőle valaki”, mert exeminens kislányként azt mondom, nem ettől függ az, hogy egy gyerekből boldog felnőtt lesz-e, és megtalálja-e azt a hivatást, ami neki való.

Gondoljunk csak bele, hogy mi, felnőttek, hányfélék vagyunk. Egyikünk imád irodában dolgozni számolgatva naphosszat, a másik az emberekkel foglalkozik inkább, a harmadik inkább az erdőt járná, a negyedik színpadra termett… Miért hisszük azt, hogy ilyen különbségek nincsenek már a gyerekek közt is?

Nyilván sokan nem értenek egyet vele, nekem is vannak fenntartásaim Vekerdy gondolataival kapcsolatban időnként, de az alábbi szövege elég jól leírja, hogy kéne működnie az iskola-otthon kapcsolatának:

…Továbbá arra bíztatnám a szülőket, ne higgyék el az iskolának, hogy a gyerekük butább, mint gondolták! Több mint két évtizede nyolcféle intelligenciát különböztetünk meg, amelyből hétre – az érzelmi intelligenciára, szociabilitásra satöbbi – a magyar iskola nem kíváncsi. Az iskolai beválás épp ezért nem is korrelál az életben való beválással. A bizonyítvány még az értelmi intelligenciát sem tudja teljes körűen értelmezni. Az is két nagy – verbális és performális (cselekvéses) – tömbből tevődik össze. Egészséges intelligenciastruktúra esetén gyerekkorban a cselekvéses az erősebb, ez viszi magával a verbális kibontakozását. Az úgynevezett Wachler-mérés öt faktorral méri a szóbeli, öt faktorral a cselekvéses teljesítményt. A tíz faktorból a mai iskola lényegében kettőt osztályoz: a lexikális memóriát és egy matematikai készséget. Mindkettő a szóbeli tartományba esik. Nyolcat tehát nem osztályoz, és a gyerekkorban meghatározó cselekvéses részt meg sem érinti.

Nem árt azzal sem tisztában lenni, hogy minden szülő saját gyermekének a legrosszabb korrepetítora. Hogy néz ki egy családi korrepetálás? Első három perc: „Úristen, a gyerekem tényleg butább, mint gondoltam”. Második három perc: „A gyerekem nemcsak buta, de jellemtelen is. – Zsófikám, mit csinálsz az asztal alatt, amíg én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek. – Figyelsz? Még hazudsz is? Nem a kenyérgalacsint gyurbikálod?”. Harmadik három perc: „Ez a gyerek engem nem szeret!”. A tizedik percben a szülő elkeseredetten üvölt, a gyerek pedig sír. Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó szülő, jó gyerek és jó kapcsolat esetén.

Karácsony Sándor már a két háború között azt mondta, ne korrepetáljunk, mert a korrepetálás „lazítja a személyiséget”. Az iskolai dolgoknak az iskolában kellene megtörténniük, nem otthon. Ne is kérdezzük állandóan, hogy mi történt az iskolában, hisz alig várja a gyerek, hogy eljöjjön onnan, hogy otthon legyen, velünk legyen. A mi kötelességünk nem az, hogy nyüstöljük a gyereket az intézmények kénye-kedve szerint, hanem az, hogy jól érezzük magunkat vele, és ő jól érezze magát velünk. Nem „fejleszteni” kell a gyereket, nem is nevelni, hanem együtt kell élni vele. Ő majd utánoz minket, és „a személyiségünk által nevelődik”.