Van olyan szülő aki annyit tesz, hogy a gyereket eviszi az iskolál és elhozza onnan, a szülőikre elmegy és a többi a gyerek dolga?

Nálunk nem volt külön napközis tanár, a délelőtti tanárok voltak beosztva. Az önálló leckeírás volt az elvárt. Táblára maximum akasztófa játék került, ha már többeknek kész volt a lecke. Ez volt az általános. Minden osztályban, minden tanárnál.

Elsőben pénteken olyan tanár volt, aki nem engedte megírni a házit, ott kellett lapulni meg kommandózni, hogy legalább egy része kész legyen, mielőtt elteteti a könyvet, ne este kelljen otthon. Neki az volt a filozófiája, hogy a pénteki leckét hétvégén kell megírni. A szüleimnek meg, hogy pénteken, hogy a hétvégén szabadok legyünk, lehessen hosszabb kirándulást, családi eseményeket tartani. Én meg ott voltam 7 évesen, hogy ellentétes utasításokat kellett követni. Anyukám azt hitte, csak kitalálom, hogy játszhassak inkább, szóval nem tett semmit (sose voltam sumákolós gyerek, nem tudom ezt miért nem hitte el, valószínűleg túl abszurd volt neki).

Harmadiktól azért nem voltam napközis, mert az akkor elsős tesómnál nem vált be ez a módszer, így megvártuk egymást a bejáratnál és együtt hazamentünk leckét írni, ahol nem voltak osztálytársak, hogy eltereljék a tesóm figyelmét. Otthon is az önálló leckeírás volt az elvárt, segítséget akkor lehetett kérni, ha nem sikerült az istennek sem.

Ilyen magyarázós közös tanulás csak a speciális iskolában volt, ahová a tanulási zavaros tesóm járt. (#19 voltam)

Nem olvastam el az összes választ, szóval bocs, ha valakit ismétlek.

Amikor én voltam gyerek, akkor szerintem minden szülő ezt csinálta. Nem is értek rá foglalkozni a gyerekkel, meg nem is érdekelte őket.

Én csináltam a dolgom, jó tanuló voltam, a tesóm meg közepes. Ha rossz jegyet kapott, nem kérdezték meg, hogy kell-e segítség, nem értesz valamit, hanem megkapta a büntit érte, és ennyi.

Én ezért nem gondolom, hogy ez nevelés, vagy szoktatás kérdése. A gyermek személyisége, tanulási képessége, szorgalma határozza meg.

Én a fiammal még most is leülök néha tanulni hetedikben, mert ő figyelemzavaros. Többet is kéne vele tanulni, szerintem, de egyszerűen se időm, se energiám. A lányommal nem kell tanulni, ő teszi a dolgát. Szóval már csak ezért se gondolom, hogy ez nevelés kérdése.

Persze a fiam tanárai nekem is osztják az észt, hogy azért ilyen, mert én nem szoktattam az önálló tanulásra, blabla. A gyermekpszichológusok sem egyeznek ebben a dologban. Van amelyik állítja, hogy hagyni kell a gyereket, az ő dolga, a másik szerint segíteni kell, főleg, ha van valami tanulási zavara.

Hogy a tanárhoz bemenj-e érdeklődni, ez egy érdekes kérdés. A mostani alulfizetett, tanárhiányos időben én azt vettem észre, hogy akármilyen jó szándékkal megyek is be, mindenképpen zaklatásnak veszik a tanárok, ráadásul nekik ez plusz idő, ami alatt pl. dolgozatot tudtak volna javítani. Szóval én most már nagyon ritkán megyek be a suliba. De nekem pl. a lányom pszichológusa meg azt mondta, hogy menjek csak időnként be, mert nem árt, ha a tanár látja, hogy nem szívathatja a gyereket, mert van aki kiáll mellette. Hm, hát én nem vagyok ott az iskolában egész nap, hogy megvédjem, szóval szerintem ez erősen kontraproduktív, ha olyan egy tanár.

Alsóban a 2 tanító néninek szerintem illik ajándékot venni év végén. De nem mindenki tette meg egyébként, hiszen a szülői munkaközösség osztálypénzből megteszi. Felsőben nem nagyon divat, csak ballagáskor.

Az, hogy a tanár teszi a dolgát, meg a gyerek is, ez a mai világban erősen megkérdőjelezhető.

Persze, ha a tanár rendesen leadja az anyagot, akkor rendben is van, a gyerek dolga megtanulni. De ha a tanár nem teszi? Én is különtanárhoz jártam matekból, mert pocsék volt a tanár.

Én nem keresek különtanárt, el tudom magyarázni én is a gyereknek, ha nem ért valamit. Persze ezt nem kéne, állítólag, inkább fizess magántanárt, mert rosszat tesz az anya-gyerek kapcsolatnak. Aláírom, sokszor összeveszünk a tankönyv felett. Viszont itt kizárt dolog, hogy találjak magántanárt, sajnos.

Nálunk ez pont a fölsőssel van. Ő már önálló, a felelősség az övé, ha nincs megtanulva, bepakolva.

A kicsi alsós, egyértelmű, hogy segítek, ha nem érti, ellenőrzöm. Doga előtt írok neki gyakorlást, kikérdezem a verset. A táskát ellenőrzöm. Ezt kisgyereknél nem tudom elképzelni, hogy csak úgy ráhagyjak mindent. A tanárral akkor beszélek reggel, ha ő odakiált, hogy vmit szeretne megbeszélni, de nálunk az iskola kapuját szülő nem lépheti át, nemhogy bemenjen az ajtón. Délután egyedül jön haza. A szülők és a tanárok kommunikációjára ott a messenger csoport, minden osztálynak van. A fölsősöknél már a gyerekek is benne vannak.

25-ös, azért ez nem teljesen igaz.

A fiam ofője valami idegbeteg vénlány.

Kb hetente beírogatott neki, de ilyeneket, hogy nem megy ki szünetben, meg hasonló butaságokat. Amúgy adhd-s a gyerek, szóval én mindig ugrottam a beírásokra, mindig jól megmostam a fejét miatta. Ha találkoztunk, a csaj alig várta, hogy jól kipanaszkodja nekem magát, hogy a gyerekem kb. az ördög fattya. Eleinte próbáltam együttérző lenni vele, meg mondtam, hogy igen, tudom, hogy vannak vele gondok, de majd elbeszélgetek vele. Valahogy ettől vérszemet kapott.

A végén már odáig fajult a dolog, hogy beírta a Krétába, hogy a gyerekem órán verte a padtársát. A gyerek sírt itthon, és állította, hogy ez nem történt meg. Felhívtam a padtársának az anyukáját, és megkérdeztem, hogy mi történt. Ők is el voltak hűlve, mert valóban nem történt ilyen. Akkor felhívtam az ofőt, és mondtam neki, hogy kikérem magamnak, hogy ilyen valótlanságokat állít a gyerekről. Utána már nem nagyon írogatott be, de minden nap mondta a gyereknek, hogy, na, majd megint panaszkodsz rám otthon anyádnak, az meg majd hívogat!

Hidd el, hogy van amelyik direkt szivatja a gyereket, ha tudja, hogy otthon szorul a beírásokért.

Néha nem árt a tanárnak is megmutatni, hogy hol van a határ. Persze van olyan idegbeteg barom, akinek minden mindegy, de azért a legtöbb inkább leállítja magát.