Félek gyereket vállalni! Más is volt ezzel így?

Én egy másik nézőpontot mutatok:

Hasonlóan éreztem sokáig, gondoskodó pasi, biztos háttér, szép jövőkép, és ott lebegett a baba téma is mindig. Azt gondoltam, hogy egyszer csak megrohannak a hormonok meg a vágy, hogy közös gyerekeink legyenek, de ez csak nem jött. Sokáig vizsgálgattam az érzéseimet és rájöttem, hogy a pasi nekem felel meg, és kettesben egész életre vele maradnék, de neki szülni soha nem akarok. A leendő gyedekeimnek másféle apukát szántam, hiába volt rá ideális jelölt, ezért szakítottam vele. 2 év múlva találkoztam valakivel, akivel 2 hónap után összeköltöztünk, fél év múlva már tudtam, hogy vele akarok családot alapítani és az esküvőnkön már a hasamban volt a baba. Másfél év alatt hatalmasat fordult velem a világ és a terhesség végén már majdnem anyatigrisként ugrottam, ha valaki csak viccből is rosszat mondott a babámra.

Már 8 hónapos az én csodás kislányom, most sem folyok az érzelmektől, de a ragaszkodás megvan és a tekintete olyan szeretetet és erőt ad, amit el sem tudtam képzelni.

Fáradt vagyok és sokszor eszembe jut, hogy a korábbi életem könnyebb volt, de az én babám nélkül piszok unalmas és üres szabad napjaim lennének.

A lényeg, hogy talán nálad sem üt be a katarzis, de nem feltétlen kell ahhoz, hogy akard és jól csináld a dolgokat a babáddal.

Esetleg tanácsként még annyit, hogy képzeld el a leendő családod, az apa arca mindenképp és világosan a férjedé? Ha igen, akkor bátorság, semmi sem választ el attól, hogy normális és jó anya légy! :)

Sose éreztem. Nem is érzek vágyat iránta. Túl vagyok a 30-on. Nagyon rossz gyerekkorom és életem volt 30 éves koromig. Páromnak köszönhetem az "új" életemet. Úgy érzem ebbe nem férhetne el egy harmadik személy. Mindenki azzal jön milyen csodás dolog. Aztán a legtöbb szülő bevallja nem erre számítottak, szeretik a gyereküket, de ha tudták volna mivel jár ez nem vállalják be.

Lehet nagyon önző vagyok. Nem akarom hogy a párommal ne legyen több kettesben töltött filmnézés, pihenés, utazgatás stb. Ezek mellé nem tudom elkepzelni. Persze lehetne, de onnantól kezdve csak a gyerek létezne. Nem hozna lázba a gyerek első tanítási napja vagy az első jelmezének a tervezése, vagy hogy mit rajzol éppen. kikészítene az orvoshoz való járkálás ha vmi baja van, iskolába elvinni minden nap reggel időben stb. A legjobban az borítana ki, hogy minden egyes percet meg kellene előre tervezni miatta, ő érte. nem tudnám elviselni a hisztijeit, hogy torka szakadtából üvöltözzen mellettem.

Állandó figyelem, aggódás, óriási türelem, stressz stb... nekem ezekre nincsen szükségem. Sose lenne időm rendesen kipihenni magam.

Sok olyan pár van akik pont emiatt mennek szét mert gyökeresen átalakul a kapcsolatuk. Nem te és én hanem mi az egész család van utána. Van akinek jó a változas, van aki menekül előle egy idő után.

Nem mellesleg, a mai világban nem kötelező mindenkinek szülni.

Egyébként nagyon jó az anyagi helyzetünk, szóval nem lenne akadály. Sose beszélünk róla. Párom 40 felett van. Nem látom rajta hogy vágyna rá. Gondolom rajtam is ezt láthatja.

Ez nem az én világom.

32 N

Neked kell döntened. És erről nem kell pszichológus véleményét kérni. A döntést úgy is te fogod meghozni.

Egy egoista, nárcisztikus világba, értékrendben egyre kevésbé fér bele az, hogy másokkal is törődjünk, másról is gondoskodjunk. Az sem fér bele, hogy amid van, azt továbbadd a következő generációnak. Az élet ADÁSA nagyon nagy önzetlenséget kíván, de hálából kapsz egy csodát, aki a te véred, a te palántád, akit nevelgetsz.

Most még el lehet bulizgatni, karriert építeni, aztán megy az idő, te is öregszel és egyszer csak késő lesz.

Azt, hogy mit kell kezdeni a saját gyerekeddel, menni fog ösztönből. Egészen más, mint egy idegen gyerek.

Jó lenne, ha konkrétan megfogalmaznád, hogy mi az, ami miatt nem akarsz anya lenni?

Nekem sem volt baba a közelemben, de a védőnői kismama-foglalkozások magabiztossá tettek.

34 évesen, majd 36 évesen szültem. Előtte házat, karriert újítottunk. Így volt jó. Most már elfogadom, h a testem is más.

Igen, sikerült. Még mindig az adás képességével van a baj... Ha a párod sem akar gyereket, akkor meg lehet ebben egyezni. Nem mindenki vállal és nem is mindenkinek kell. A gyerekes lét egy más világ a maga szépségeivel és nehézségeivel együtt. Nekem szubjektív meglátásom, hogy a személyiségfejlődés egy fontos állomása. Mind az egyén, mind a kapcsolat részéről. Megtanulsz általa önzetlenül, feltétel nélkül szeretni, adni és megtapasztalod az önzetlen és feltétel nélküli szeretet is.

Eközben mindazt, ami te vagy továbbadod. És újra átélheted a gyermekkort is.

Persze ezt csak szívvel érdemes csinálni, érett személyiség mellett.

Az is egy lehetőség, hogy elmész egy pár alkalmas pszichológiai konzultációra, ahol átbeszélitek, átkeretezitek a félelmeidet, és ezután valóban teljes önismerettel és érettséggel tudjátok eldönteni ezt az életre szóló utat.