Akik nem vallaltak egynél tobb gyereket ilyen okok miatt, kesobb nem bantak meg?

Nálunk 90% hogy nem lesz tesója a lányunknak. Eléggé leharcolt vagyok most a 2 évesünk mellett. Még mindig bem alszik, dackorszak.

Mostmár szeretnék visszamenni dolgozni is, mert veszélyeztetett voltam, igy már 10. Héttől ottkellett hagynom a melót.

Mire visszamegyek( szeptember talán) és dolgozok egy pár évet, addigra a férjem betölti a 45öt.

Ő leszögezte h 45 felett már nem szeretne babát vállalni.

Azt nem tudom h bánni fogjuk e.

Tesóm és köztem van 7 év. Utáltuk egymást gyerekként, soha nem játszottunk együtt. most nagyon jó a viszonyunk napi kapcsolatban vagyunk.

A férjem és tesója között 1,5 év van. Régen és most is 10 perc együtt töltött idő után idegbetegek egymással.

Sok egykét ismerek, egy sem lett ettől lelkibeteg ;). Keresztanyum sem bánta meg h csak 1 gyereket vállaltak. Már 18 éves a lánya, nincs elkényeztetve, megbízható fiatal hölgy :)

Nálunk más ok volt: egyszerűen egy gyerekhez éreztünk elég időt/türelmet magunkban.

A szülés nem a legjobban sikerült, de pont az előzmények miatt, ha ismét szülni akarnék, azonnal kiírnának programozott császárra. Tehát ez önmagában nem tartana vissza.

Nem teljesen egyke, van egy jóval idősebb féltestvére. Én egyke vagyok és soha nem éreztem hátrányát. Unokatestvérekkel szoros a kapcsolatom (nekik pont a testvéreikkel nem annyira szoros), könnyen barátkozom és stabil baráti köröm van. Ez gyerekként is így volt, ezért nem is tudom, hogy mi hiányozna, ha hiányozna - nincs összehasonlítási alapom.

Szerencsére a gyerekünk is nagyon haverkodós típus, jó természete lesz (amint kinövi a dackorszakot, most épp elromlott :)). Mivel ez alaptermészetnek tűnik, szerintem később se lesz gondja kapcsolatteremtéssel. Szándékosan korán közösségbe került. Jó döntés volt, mert egyrészt látványosan élvezi, ingerkereső, másrészt hamar belecsöppent abba a helyzetbe, hogy korosztályhoz kell alkalmazkodni. Erre az alkalmazkodókészségre hangsúlyt fektetünk, osztozkodás, másokhoz való viszonyulás (kedvesség, udvariasság, egyúttal a saját érdekei szelíd érvényesítése) terén figyelek, hogy jó irányba haladjon. De tényleg szerencsénk van, mert nagyon ritkán kell rászólni ilyenek miatt. A felnőtteket most kicsit idegesíti a sok beszéddel, de ennyi idősen ez még belefér. Majd elmúlik, vagy ha nem, akkor ügyvéd lesz :)

4 éves a fiam, nem lesz testvére.

Könnyű terhességem volt, gyors szülésem, az első év ugyan megviselt, de azóta egyre jobban élvezem, anyagilag beleférne bőven.

Mégis így vagyunk boldogok, így kerek az életünk. Fiam igazi egyke típus. Egyedül tökéletesen elvan, nagyon jó természetű, kiegyensúlyozott nyugodt gyerek. Nem is kívánhatnék jobbat, olyan szerencsém van vele.

Egyáltalán nem érezzük, hogy bármi hiányzik az életünkből, így vagyunk boldog család.

Én is mondogattam azt egy időben, hogy mi van, ha később történik vele valami, és "egyedül" maradunk, gyerek nélkül. Férjem erre azt mondta, ha a sors úgy akarja, akkor elveszítjük mindkettőt. Azért ne vállaljunk, hogy legyen egy "biztonsági tartalék". És teljesen igaza van.

Nem fogom megbánni később sem a döntésem, mert tudom, ha lenne még egy gyerekünk, akkor már nem lennénk ilyen kiegyensúlyozott boldog család. Nem bírnám.

Én szerettem volna testvért a fiamnak, de nem úgy alakult.

A férjem 49 volt, én meg 33, amikor egymásra találtunk. A fiúnk kb. 2 hónapra meg is fogant, de a terhességem nem jól viseltem, aztán szenvedtem az fejéssel, az altatással, szopival, etetéssel, ráadásul ingerszegény környezetben lakunk az agglomerációban, én meg nem tudok vezetni (nem is akarok), sok minden plusz megnehezíti az életünket, ami normális esetben nem merülne fel, és ezért is és a korunk miatt is megegyeztünk, hogy nem lesz testvér, mert most már szeretnénk élni, a fiúnkat nomrálisan felnevelni. Ha 30 évesen szültem volna az elsőt, akkor belefért volna egy kistesó, de így már nem.

Nekünk se valószínű, hogy lesz, 2 éves kislányunk van.

Az egyik oka annyi, hogy bár 2 gyereket terveztünk, de nagyon kereknek érezzük a dolgokat így most mindketten a férjemmel, boldogok vagyunk, és ezt nem akarjuk felborítani. Ráadásul a lányunkat anno nagyon akartuk, de most kicsit sem érzünk semmi vágyat egy újabb gyerekre. A kislányunk is nagyon anyás-apás, valószínűleg iszonyúan megviselné, hogy osztoznia kell rajtunk, nem élné meg jól szerintem. Ő is ilyen kis introvertált típus, remekül elvan egyedül.

A másik ok, hogy anyagilag most kényelmes. Mindenre jut, a kötelezőkön felül hobbira, szórakozásra, nyaralásra, váratlan kiadás nem gond, tudunk félretenni. Valószínűleg nem lenne gond 2 gyerek sem, de nem igazán akarnánk lejjebb adni a színvonalból. Tudom, önzőség, de mi is csak egyszer élünk, semmi kedvünk úgy élni, hogy nekünk mindenről le kell mondani, hogy a gyerekeknek jusson minden.

A harmadik, hogy a terhesség végén kórházban voltam magas vérnyomással, toxémiagyanúval. Végül toxémia nem alakult ki, de lehet, hogy csak azért, mert már nem volt idő rá, szerencsés voltam, és a terhesség végén kezdődött csak a folyamat. Azt ugye senki nem tudja garantálni nekem, hogy másodjára nem alakulna ki, esetleg sokkal hamarabb. Volt a környezetemben 26 hetes extrém koraszülés toxémia miatt, hát én ezt nem kockáztatom meg. Sose bocsátanám meg magamnak, ha ez történne, és esetleg sérült lenne a baba, vagy nem élné túl, hogy nem értem be egy gyerekkel, és nem tudtam nyugton maradni. Ha nem lenne végül baja, akkor is bűntudatom lenne, hogy mit kellett kiállnia olyan piciként.

Nekünk amúgy van 1-1 testvérünk, nem rossz a kapcsolat, de nem is kimondottan szoros, én nem érzen úgy, hogy olyan borzasztó lett volna egykeként. Mi a húgommal inkább idegesítettük egymást anno, azóta jobb, mióta külön élünk.

1-re még reagálnék: ez olyan hülye indok, ne haragudj. Ennyi erővel mit kezdesz magaddal, ha a gyerekeid felnőnek és elköltöznek? Esetleg a világ másik végére, és még csak nem is nagyon láthatod őket? Akkor is üres lesz az életed.

Amúgy egy gyerek nem pótolja a másikat. Belegondolni is utálok, de ha az enyém meghalna, én pl. soha nem akarnék többet. Egyrészt mert őt akarnám, őt keresném benne, másrészt meg egy ilyen után beleőrülnék a folyamatos aggódásba szerintem.

És ahogy már írták, egyszerre is elveszítheted őket, akkor mi van?

Nekem mondjuk kicsit beteg gondolat csak azért vállalni még egyet, hogy legyen "tartalék"...