Miért hiszik azt sokan, hogy a másiknak könnyű, csak mert nem panaszkodik, és még oda is vágják?

Már kezdem unni. 4 gyerekkel vagyok egyedül itthon. Férjem külföldön, választhatott, választja a külföldi munkát vagy felmond. Munkáját szereti, nem várhattam el, hogy amit magának itthon nehezen a semmiből kiépített-kiépítettünk, azt dobja el magától. Mindvégig támogattam, bátorítottam. Konkrétan két szatyorraql kezdtük az életünket. Szóval baromira nem volt könnyű. Bár be kell valljam, hihetetlen mélységeket megélte,megéltünk, de túltettük magunkat ezen. A munka miatt (aminek gyakran véltozik a helye), új helyre kellett költöznünk 3 éve. Hát itt nem tudtam másokkal mélyebb barátságot kötni. Nem igen engedi az időm. Gyerekeket mindeféle különórára, programra szállítani, támogatni őket. Természetesen ők az első. A legkisebb 2 éves. DAC. Én, az idén már 3 embertől hallottam vissza, hogy NEKED KÖNNYŰ. De miért is??? Nem panaszkodok, az tény. Minek panaszkodja, könnyebb nem lesz. Segítségem nincs. Mamák 250 km-re. Mindenkinek megfelelni, egyedül csinálni mindent, férj itthoni ügyeit intézni nem könnyű. Felhívott ismerősöm. Mit csinálsz? Épp ablakot pucolok. Jajj de jó neked, hogy megtudod csinálni, én a kis Lacika mellett porzsívózni nem tudok. Most erre mit mondjak? Nekem muszáj, ennyi, ha tudok, ha nem. Másik: tavasszal elemntünk egy hétvégére. Ó, hát nektek könnyű! Hát hogyne, egész nap vakargataom...és egyre rosszabbul esnek ezek. Biztos mert fáradok. Ki hiszi azt, hogy férj nélkül bármi is könnyű. A másik tipiku: jó, neked, hogy megtudod csinálni, én nem, nem engedi a kicsi. És hiába mondod, hogy egyszerűen a kényszer rávisz. Mert ha a kicsin múlna, mind éhenhalnánk és mocsokban élnénk ugye. Bocsánat, ez most így jól esett kiírni :(