Mi lenne a véleményed arról, ha anyósod (nyugdijas, egyedül él, férje meghalt) a szomszédban lakna, és se ö se a férjed soha semmit nem segitenének a gyerek felügyeletében?

Az utolsó kommenteddel magadat minősíted. Én is a tükör előtt való köpködést ajánlom.

Esküszöm, az elején még sajnáltalak. Most is, csak már más miatt...

Most már biztos, hogy te vagy az a kérdező is. Anno miattad tiltottak innen:) Úgy felhúztál ezzel a stílussal akkor is.

Te nem vagy jogász, az tuti. Talán még közhasznú munkásnak sem lennél jó...

hú...

hát én meg próbáltalak védeni de már bánom. :(((

Jogász, na persze :D Veled ellentétben én elég sok jogászt ismerek, nem mondom, hogy nincs közöttük hülye, de nálad mindegyik nagyságrendekkel értelmesebb. Ez a stílus, amit itt előadsz... hát ne is haragudj, de ez csak rád nézve szégyen.

Tudom, most én is bunkó büdös paraszt leszek, de felteszem ugyanazt a kérdést, amit itt már többen is feszegettek, csak te nemes egyszerűséggel lesz*rtad, mert még csak arra sem vagy képes energiát fordítani, hogy végiggondold: miért nem a probléma MEGOLDÁSÁRA koncentrálsz? Miért abban leled az örömödet, hogy az anyóst szidod?

Elmondom neked, hogy kismillió ilyen szitut kellett megoldanom, amikor a fiam ekkora volt, mivel nekem nem volt anyósom egyáltalán, a szüleim pedig mindketten dolgoztak és dolgoznak a mai napig. És nem volt férjecském sem, veled ellentétben, mert nagyon sokáig egyedül neveltem a fiam (hopp, figyelj, itt egy infó, amit most jól ellenem fordíthatsz, ki ne hagyd :D ), úgyhogy ha ügyet akartam intézni, azt csak a gyerekkel tudtam megtenni, sehogy máshogy. Ja, természetesen busszal. És elhiheted, volt éppen elég hivatali ügyem, amit el kellett intéznem. De nem úgy álltam hozzá, hogy ezt gyerekkel úgysem lehet elintézni, ezért valaki kínáljon nekem tálcán megoldást, hanem megoldottam magam. Például úgy, hogy akkor indultam el otthonról, amikor tudtam, hogy a gyerek úgyis nagy valószínűséggel el fog aludni. Vittem magammal enni/innivalót neki, vittem játékot, miegymást, amiről tudtam, hogy leköti a figyelmét, ha felébred. És ezek általában működtek is. Ha nem, akkor képzeld, kibírtuk mindketten, hogy esetleg öt percet sír a babakocsiban, amíg én kitöltök egy papírt. Az a világ röheje lett volna, ha emiatt visszafordulunk és hazamegyünk. Ha már ott voltunk, elintéztem azt, amiért odamentem. Ha szerinted ezért én kegyetlen vagyok, hát legyek az a szemedben, eddigi megnyilatkozásaid alapján nem egy olyan személyiség vagy, akinek a véleménye befolyásolni fogja az életemet, de én sosem voltam az a fajta szülő, aki eldob mindent a kezéből, ha a gyerek egyet nyikkan. Szándékosan sosem hagytam sírni, de ha éppen papírt töltöttem ki, vagy ha éppen valamit csináltam, amit nem lehetett csak úgy félbe hagyni, akkor először befejeztem azt, amit elkezdtem. Nem lett ettől lelki sérült, pedig már hét éves, úgyhogy nyilván megmutatkozott volna :D

De ha te képtelen vagy kezelni a gyerekedet, akkor fogd be a férjecskédet, ha már egyszer ketten vagytok. Egy nap szabadságot csak rá tud áldozni, ha már egyszer te egyedül képtelen vagy megoldani a dolgodat.

Anyóstól meg nyilván szép dolog lenne, ha segítene, és senki sem mondta, hogy az úgy van jól, hogy nem segít nektek, de próbáld meg felfogni, hogy kényszeríteni nem lehet rá.