Elsírhatom a bánatom?

5 éve vagyunk házasok a párommal, van 2 gyönyörű gyerekünk. Mindkettő egészséges, anyagi gondjaink sincsenek. Sajnos egyre magányosabbnak és mellőzöttebbnek érzem magam. Ő nagyon sokat dolgozik, aminek örülök is , hiszen legalább nem egy naplopót fogtam ki magamnak. nagyon keveset vagyunk együtt, mert ha hazajön, akkor kint a műhelyben folytatja vagy késő lévén fürdés után megy aludni. Rengetegszer leültem vele beszélgetni erről és arról, hogy a gyerekek azért nem akarnak odamenni hozzá mert eddig sem foglalkozott velük. szereti őket, de nem tud mit kezdeni velük. sokszor sírnak, hisztisek is, egyszóval hangosak, amit ő nem szeret.

Az igazi szerelme a vadászat. nézzük pozitívan, jobb mintha gépezne. de a vadászat után illik beülni a kocsmába, ahonnan nehéz elszakadni, hiszen ilyenkor összeülnek a vadásztársak és jönnek a sztorik.

és ott van a másik haveri társaság, ami elég széles. minden hétvégére jut egy összeülős vacsiest. ide néha elhívják az asszonyokat is, de a gyerekek miatt nem mindig tudok menni.

a barátnőim szép lassan eltávolodtak, pedig tényleg igyekeztem tartani a kapcsolatot, és igyekeztem más anyukákkal is barátkozni. (de néha úgy éreztem csak kihasználnak...mindig én menjek, mindig én telefonáljak...stb)

Boldogtalannak érzem magam, és nem tudom hogy lehetne ezen változtatni. régen megbíztam a férjemben, ma már csak félve. igyekszik úgy feltüntetni mások előtt, mint egy hárpiát, aki nem engedi a férjét szórakozni a nehéz munka után. Pedig tényleg nem ilyen vagyok és emiatt egyre többet sírok. és ezen szerintem az sem fog változtatni, ha visszamegyek dolgozni.