Ha majd a gyereknek előadom csak natur, érzelmek nélkül, hogy apád megcsalt, elhagyott azért nincs, a gyerek azt fogja hinni hogy ez a természetes?

Szerintem soká lesz az az időpont, amíg már tényleg kérdezni fogja, és érteni is. Az is biztos, hogy lesz egy átmeneti időszak, amíg homályos lesz neki ez az egész.

Viszont azt nem hiszem, hogy attól félne majd, hogy "te is elhagyod", mert ő már ebbe nő majd bele, hogy "anyával van", és Te biztos pont leszel neki.

Az is kérdés, hogy apa akar-e vele majd kapcsolatot, vagy totál kilép az életetekből, mert így sem mindegy, hogy mit mondasz neki majd.

Megértem, hogy aggódsz ezek miatt a dolgok miatt, de talán kár ennyire előre futnod, mert nem tudhatod, merre változik addig az élet. Még az is lehet, hogy új párra találsz, amíg a gyermeked még pici, és esetleg őt tekinti majd apjának.

Most próbálj arra fókuszálni, hogy életed kicsi gyönyörűségét hordod a szíved alatt, és minden fájdalom ellenére gyönyörű kapcsolatod lesz vele!

Kitartást Neked!

Nézd, az élet nem kiszámítható és nagyon sok minden elő fordulhat.

A saját példámat tudom csak Neked leírni:

A szüleim "első szerelem" voltak egymásnak, és mivel akkor még a szülők "nyomták az esküvőt" össze is házasodtak jó fiatalon. Anyám szerint a házasságuk első másfél éve volt boldog. Ez alatt született egy idősebb testvérem, na én nála 4 évvel vagyok fiatalabb, és abba születtem bele, hogy a szüleim ölik egymást. 13 éves lettem, mire apám végleg elköltözött otthonról, de ez idő alatt már képben volt rég egy másik nő is. Sőt, papíron évekkel korábban elváltak, de "még egyszer megpróbálták együtt", meg még sokszor... Én teljesen család és házasság párti vagyok, de még így is azt mondom, hogy jobb lett volna, ha szétmennek. A gyerekéveim félelemben teltek, zárt ajtón keresztül hallgattam az üvöltözést, csapkodást és féltem. Igaz nem vagyok intézeti, de elég sok volt ez így is. Ami után apám elment, a testvérem 19 évesen elköltözött, mert anyám elviselhetetlen volt, és utána évekig "rám telepedett", minden frusztrációjának én voltam az "elviselője" éveken át.

De az életem megváltozott. Nem tagadom, hogy kellett az Istenbe vetett hit is, hogy ki tudjak lépni ebből, és pszichoterápiára is elmentem, és nem is villámcsapás szerű változás volt, de úgy 10 év alatt "kikupálódtam". Nem is volt normális kapcsolatom, amíg alkalmas nem voltam rá, viszonylag későn (28 évesen) ismerkedtem meg a férjemmel, ennek lassan 9 éve, három gyönyörű gyermekünk van, és a párkapcsolat minden hepe-hupáján együtt járunk, leküzdjük a problémákat, én úgy érzem, egyre jobb az életem, napról napra "egészségesebb" vagyok.

Az emberen nem múlik el nyomtalanul ez, de Nálatok sokkal jobb a helyzet, mert a gyermeked élhet egy NYUGODT környezetben. Ha figyelsz rá, hogy legyen az életében olyan hiteles férfi személy, akire fel tud nézni példaként, akkor képes lesz arra, hogy adaptálja ezt, és normális kapcsolatot kialakítson.

Bízz magatokban, és hagyd kibontakozni a gyermekedet majd, "ne telepedj rá", mint "életed egyetlen örömére", hanem engedd szabadon,amikor majd kell, és akkor nem lesz baj!

És mint írtam, még Te is megtalálhatod a boldogságot, akkor is ha ebben a pillanatban azt gondolod, hogy ez most szóba sem jön, az idők még változnak majd!

"amúgy azokat a nőket, akik apát keresnének a gyerekeiknek, a társadalom mélységesen elítéli- az ilyen jellegű tanácsot nem is értem"

Én meg ezt a kijelentésedet nem értem. Szerinted elvárás a társadalomtól, hogy minden elvált anyuka egyedül, társ nélkül éljen? Szerintem nem. És minden normálisan gondolkozó elvált anyuka, úgy keres magának párt, hogy az apukának is jó legyen, sőt szerintem nagyobb elvárás, az utóbbi.