Miért nem vagyok képes foglalkozni a gyerekeimmel?

"De arra azért te is figyelj, hogy ne érezz ezért bűntudatot, mert te is ember vagy a gyarlóságaiddal együtt."

Igen, próbálom magamban és a helyzetben meglátni a jót, pl az én gyerekeim legalább önállóak, nem kell ugrálnom az ötévesemnek, ha szomjas, mert tudja hol a csap, pohár :) tudok főzni fél órát, anélkül, hogy zavarnának, mert képesek eljátszani egyedül is, együtt is, nem kellek nekik mindenhez, ez a későbbiekben is jól jön nekik...

"Egyébként kár, hogy nem dolgoztál a gyerekek előtt."

Hát 25 vagyok, 18 évesen egyetemre mentem, 20 évesen halasztottam, elkezdtem egy másik sulit, el is végeztem, közben szültem, (direkt, mindig is fiatalon akartam gyerekeket), 3 év van a gyerekek között, kevesebbet akartam, de így jött össze. Ezért nem volt a két gyerek között munkám, de tanfolyamom igen, itthonról dolgoztam csak.

"Próbálj meg több időt tölteni a pároddal, a gyerekek nélkül. Passzoljátok őket le a nagyszülőknek."

Nem tudjuk, ők is dolgoznak...és nem szívesen kérem meg őket, ha "csak" lazítani akarok, mivel az "luxus".

"Imadom oket, es mindig elgondolkodom ezen es megfogadom hogy holnaptol jobb lesz de meg nem sikerult. "

dettó...minden este átgondolom, min kéne változtatni, de az adott helyzetben egyszerűen...kényelmesebb inkább hagyni a szokásos medrében a dolgokat.

"belefásultam egy kicsit a háziasszony+anya szerepbe...sajnos."

Én is. Másra nem kellek. (Jó, persze, imád a férjem, a szüleim is, biztos sokan eljönnének a temetésemre, és az anyaság a legfőbb feladat, blabla, de...) Nincs harci feladatom, nincs az, hogy én vagyok egy bizonyos dolog fő szakértője, nélkülem nem készül el, nem sikerül, stb, mert ezekre a dolgokra bárki képes, és mindenki természetesnek veszi. Tisztaság van, mert csinálok, de ez egy alapállapot. Nyilván nem bírnék mocsokban élni. Vagy van kaja, persze, mert enni csak kell. Alap.

"Ha valaki ezért megszól, hát tegye, nagyon nem érdekel. Te se rágd ezen magad szerintem."

Engem sem szól meg senki, szerintem legalábbis, nem is ez a lényeg. Magamnak nem tetszem ezzel a dologgal...

"a gyerekkel fél órát foglalkozni sokszor fárasztóbb, mint 8 óra munka..."

Ezzel is egyetértek, a munkában megvannak a sarokpontok, van egy ember fölötted, aki megmondja mit csinálj, van egy rutin, vannak körülötted más felnőtt emberek, nem vagy viszont értük, a személyiségükért, a nevelésükért felelős...és nem kell átalakulnod egy kisgyerekké, aki méltó partner a sajátodnak. Mellesleg ez egy külön szakma, egyetemen (vagy főiskolán) tanítják, hogyan vezessél egy játékot, találj ki újakat, tornáztasd a kisgyerek agyát, stb...óvónőnek, pedagógusnak hívják. :)

"akkor változott meg mikor újra munkába álltam valahogy az önbecsülésem is helyre zökkent és felértékelődött a gyerekekkel töltött időm "

Ezt remélem, hogy velem is így lesz, köszi, hogy leírtad.

"de közben ti szép lassan bekattantok."

hát lehet...de mit lehet erre lépni? A hozzáállásom attól még változtatható. A helyzet nem, még nem. Nyilván ősszel más lesz, ez egy ilyen temporary probléma, de most nagyon fontos nekem, mert most jön 5 ovi nélküli hét, nemcsak a kicsi lesz nonstop velem, hanem ketten együtt.

"Kutya is jó dolgában veszik meg.....-bocsánat!"

Semmi gond. Valahol értem ezt a mondatot is, én magam írtam, hogy semmi okom panaszra, vagyis "háessetuggyamicsinájjonjódúgába!" :) pont ez a kérdés lényege, hogy mivel motiváljam magam a változásra, vagy legalább hogy jöjjek rá az okokra?

"Én gyerekkoromban is eljátszottam magamban, kutyákkal, macskákkal, feltaláltam magam"

Én is! Egyke vagyok, amikor elég nagy lettem, egyedül voltam mindig, és élveztem. Velem sokat játszottak kisebb koromban, többet, mint én a gyerekeimmel...

"Ha elmész dolgozni, minden megváltozik."

Őszintén remélem, hogy pozitív irányba :)

Köszönöm mindenkinek, már örülök, hogy feltettem a kérdést :) Persze nyugodtan írjatok még :)