Nevelés kérdése, vagy temperamentum-függő?

Nem írtad, mennyi idősek, és mivel nem ismerjük őket, nem tudjuk megállapítani, hogy az akaratosságukat rá lehet-e fogni a temperamentumukra, vagy túlmutat-e már azon. Nyilvánvaló, hogy ha egy 2 éves hisztizik, az normális, de ha egy 10 éves viselkedik ugyanúgy, ott már komoly bajok vannak.

Az tény, hogy vannak nyugis és elevenebb gyerekek, az én két gyerekem a tökéletes példa rá, hogy hogyan lehet azonos neveléssel teljesen eltérő vérmérsékletű gyerekeket nevelni. De mindent nem lehet a veleszületett tulajdonságokra fogni, főleg nagyobbaknál nem. Konkrétumok nélkül viszont elég nehéz válaszolni a kérdésedre.

3 gyermekem van. Az első egy angyal, csendes, visszahúzódó. A második és harmadik egy kaptafára készült, ők teljesen egy húron pendülnek, nagyon elevenek, állandóan pörögnek:)

Más a temperamentumuk, a szüleik pedig ugyanazok, mégis totál más típusú gyerekek.

A temperamentum adott, a kérdés az, hogy mit "hoz ki" belőle a szülő szerintem:).

Attól, hogy egy gyerek "karatos", életrevaló, még lehet szuper kis ember, jól fog jönni ez a jellemvonás az életben:).

Én inkább látom "problémának" azt, ha egy gyerek mindent csak "parancsra" csinál, csak szülői engedélyre, mert aztán később sem fog tudni önálló döntéseket hozni. Az önálló döntéshozatalhoz, kreativitáshoz pedig kell, hogy a gyerek néha akaratos legyen, eleven, keresse az újat:).

Persze nem arra gondolok, hogy nyugodtan püfölje a másikat, vagy korlátlanul visszabeszéljen a szüleinek... de egészséges keretek között nemhogy nem baj de kell a "rosszaság":).

Korábban is úgy gondoltam, de az anyaság csak megerősített benne, hogy aneveléssel max. 20-30%-ot tudunk hozzátenni (vagy elvenni) a gyerekhez.

Ők kész szoftverrel születnek, nekünk a finomhangolás marad (pl. viselkedés közösségben, apalvető illem stb.).

Nekem, mióta megvan mind a három gyerekem- meggyőződésem hogy nagyrészt temperamentum kérdése kivel mennyire könnyű vagy nehéz főleg a dackorszakban. Nem azt mondom hogy a nehezebb esetet akkor "fel kell adni" vagy a lovak közé dobni a gyeplőt mondván hogy ő ilyen és kész- de hogy sokkal több energiába és próbálkozásba kerül mire végre megtalálja az ember az ilyen gyerekhez vezető utat- az BIZTOS.

Nekem az első fiam ilyen hogy kb. 5-6 éves lett mire végre "lenyugodott" megjött az esze és beért az addig teljesen hiábavalónak tűnő "szájtépésem" és állandó következetességem.

Nála nem vált be az ejnyebejnye a csúnya nézés, a bünti pont, a jutalom tábla is csak BIZONYOS helyzetekben és egyszerűen egy csődnek éreztem a nevelését. Közben a középső gyermekem és a legkisebb is beért a dackorszakba és őnáluk láthattam hogy UGYANAZok a nevelési elvek szépen beváltak náluk a középső gyerekem pl. szinte alig volt hisztis semmi földre vetődve ordítás meg ilyesmi.

Pedig őt is én neveltem, pontosan ugyanúgy.

Úgyhogy vannak könnyebb és nehezebb esetek ez biztos.

Persze az se jó ha a szülő egyáltalán nem látja hogy a gyermek szélsőségesen rossz mondjuk. Barátnőm fiait úgy neveli hogy nem neveli és rosszak nagyon verekednek másokkal is csúnyán beszélnek az anyjukkal másokkal, barátnőm meg meg se próbál rájuk szólni csak mosolyogva mondja hogy jaj hát nem tehetek róla olyan akaratosak, meg önfejűek...ez van...na azért ez a másik véglet.