Mitől akarnak a nők gyereket?

Hú de nehéz és talán nem is lehet ebben tanácsot adni. Elmondom az én történetem hátha megérted a lényegét. Soha nem akartam gyereket! Ezt lelkesen hangoztattam is. 2 terhességemet elvetettem (mielőtt letámadtok tudom hogy kell védekezni, a gyógyszer nem tudta) mondjuk a kapcsolatom sem volt megérve a gyerekre. Nem volt lelkiismeret furdalásom sem. Aztán amikor 3szor terhes lettem nem gondolkodtam, féltem, hogy 19-re lapot kérek, ha újra elvetetem és mi van ha mégis meggondolom magam és akkor majd nem lehet gyerekem. Tehát ezért megtartottam, pedig a párkapcsolatom bár már 7 éve együtt voltunk továbbra sem volt az ideális. Az egész terhesség alatt nem izgatott az anyaság nem beszélgettem, dúdolgattam a hasamnak... mint teszik ezt állítólag sokan... sőt, mikor megszületett a lányom, akkor sem éreztem semmilyen anyai ösztönt. Kötelességből elláttam, aztán 2-3 hónapos lehetett, amikor valami megváltozott. Nem tudom megmondani, hogy mi történt velem, de hirtelen csak a babussal akartam lenni, ha nagy ritkán elmentem moziba este, még meg sem vettük a jegyet, már hívtam anyut, hogy minden rendben van-e... 1 éves korára (a páromban nem alakultak ki az ösztönök sőt, egy egoista barom volt továbbra is) elküldtem a párom, közöltem vele, hogy nem kérek gyerektartást, de nem láthatja a gyereket. Maradtunk kettesben a lánykámmal, aki most 15 éves, IMÁDOM, fantasztikus a kapcsolatunk és anyu szerint az anyatigris hozzám képest kismiska! Ölni tudnék érte, bármit és bárkit feláldoznék miatta!

Tehát csak azt mondom, becsülendő, ha Te így látod és persze semmi nem garantálja, hogy Te is így megváltozol, de lehet, hogy csak a gyerek születése után érzed meg, így tudom elég nehéz babát vállalni. És persze az is igaz, hogy ha valaki karrierista talán a gyereknek is jobb, ha nem születik oda, mert lehet nem fog vele törődni. Viszont életem legjobb döntése volt, hogy megtartottam a gyereket, soha nem bántam meg. Azt sajnálhatod, hogy soha nem fogod megérezni ezt az érzést, amit tényleg csak az anyák éreznek!

Én már gyerekkoromban is úgy gondoltam, hogy szeretnék gyereket, lehetőleg sokat.

Egyrészt azért, hogy ha meghalok, akkor az övéik legyen ami az enyém, vagy amit öröklök majd, szóval nem szeretném, ha idegeneké lenne az a kevéske is, és azt sem, hogy idegenek temessenek.

Aztán úgy érzem, kellő türelmem és eszem van, hogy jó embereket neveljek belőlük, és van is kedvem ehhez.

És a velük járó vidámság is jó lenne, sőt a problémák is.

Sorolhatnám.

Azonban még nincs gyerekem, pedig nem vagyok karrierista.

Sokat küzdök munkanélküliséggel, márpedig bizonyos anyagi háttér nekem is kell a biztonsághoz. Nem lennék segélyből élő anyuci...

A páromat sem találtam még meg, aki alkalmas családalapításra. Ez pedig fontos, és a szerelem is. Érdekből, meg azért, mert családot szeretnék, ezért nem megyek bele kapcsolatba, a véletlen teherbe esés lehetőségét, meg kizárom.

Hát nem könnyű hazánkban nekem ezt megvalósítani, pedig nem vágyom sokra. A szüléstől én is félek majd, de más is túl szokta élni, ezzel így vagyok. Szóval bár már 30 elmúltam, és eddig nem tudtam megvalósítani, de viszont majd ha minden rendben lesz, akkor igenis, szeretnék gyereket, mert alkalmasnak tartom magam a neveléséhez.

én 2007-ben lettem terhes, váratlanul, nem terveztem. Nem is akartam gyereket.

1 éve dolgoztam a cégnél, ahol a bruttó havi jövedelmem már alulról súrolta a 7 számjegyű fizetést.

Rengeteget dolgoztam, 6 éve voltam házas. Akkor vettük fel a lakáshitelünket. 35 éves korom előtt nem akartam szülni, azt nem tudtam, hogy utána szeretnék-e. A környezetem szerint munkamániás vagyok, de nem. Szeretem maximálisan végezni a feladatom és ezért szeretek minél több pénzt kapni, de ki nincs ezzel így???

Amikor terhes lettem (papírom volt arról, hogy nem lehetek csak lombikkal), akkor teljesen kiakadtam. Nem volt opció az abortusz, mert nem gyilkolok gyermeket...

Féltem a szüléstől, a fájdalomtól, hogy nem leszek jó anya. Nem is gondoltam a szülésre a terhesség alatt. 9 hónapot végig dolgoztam, szülés hetében még kerítést másztam...

Aztán megszületett a kisfiam, aki gyönyörű volt, csodálatos. Tudtam mellette tovább dolgozni itthonról, nyilván nem azzal az elánnal, mint előtte. Főiskolára jártam. A picinek jogot meséltem és analízist. Mosolygott rám és elaludt rajta...

Egy percig nem bántam meg. A legjobb pillanatban jött és nélküle sokkal rosszabb lenne az életem.

Ma már 4 éves. Ő nem az autófajtákat tudja, hanem a bankokat ismeri fel a logójukról... Megérti, ha dolgoznom kell, de ezt igyekszem óvodaidőben és éjszaka megoldani, a tanulással együtt, mert hogy már végzős vagyok a fősulin.

Néha szoktam kérdezni, hogy nem baj-e, hogy az anyukája mindig szalad és sokat dolgozik, de nem cserélne el senkire.

Szerintem az első pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy minden rendben lesz és így is lett.

Stresszes a munkám, de mindennap mesélek a kisfiamnak, tanulok vele és foglalkozom vele és ha nehéz anyagom van és éjszaka 3kor fekszem le mondjuk és sírni van kedvem, mert nehéz volt a napom, akkor csak ülök az ágya mellett, fogom a kezét és hálát adok Istennek, hogy bár nem akartam, nem terveztem, de egy ilyen kis csodálatos lénnyel áldott meg.

A családom szerint továbbra is karrierista vagyok, pedig csak szeretnék megélni, megadni a gyermekemnek, amit lehet és fizetni szeretném a hitelem. Ennyi...

12:15-ös, aki ezt írtad: "Nem tudom megmondani, hogy mi történt velem, de hirtelen csak a babussal akartam lenni,"

Elég rossz dolgokat írtál a párodról. Így-úgy vele voltál, nem volt jó, és a gyerek születése után sem... Nem lehet, hogy vágytál egy jobb kapcsolatra, csak épp nem tudtad megvalósítani? Nem lehet, hogy magányosnak érezted magad?

Amikor nem jönnek ki az emberek a párjukkal, akkor szoktak nagy hirtelen a gyerekük felé fordulni, hozzájuk ragaszkodni. Kizárnak minden mást, a régi jó programokat, a régi emberi kapcsolatokat, csak 1-2 nagyon közeli családtaggal beszélnek. És bemagyarázzák maguknak, hogy minden tökéletes, semmi nem érdekli őket csak a gyerek... Gyakorlatilag csináltak maguknak társaságot. Tipikus anyatigrisekké szoktak válni.

Ez teljesen más helyzet...

Bár igaz, hogy sok nő van, aki ezt tudatosan tervezi, az talán még rosszabb egy fokkal, mert ő tudatosan tesz tönkre egy férfit, egy kapcsolatot, míg te benne maradtál egy rossz kapcsolatban.

Azt hiszem a kérdező másra kíváncsi, a normális ösztönökre inkább...

Tedd fel magadnak a kérdést. Mit ér a karrier ha nem tudod megosztani annak a gyümölcsét az utódoddal? Miért ér a pénz, a ház a vagyon ha nem lesz kire hagynod??

Képzeld el hogy ilyen felfogással sikeres és gazdag ember leszel. Élsz sok-sok éven keresztül, és mire nyugdíjba mész meglesz mindened. Házad, berendezésed, álomautód.. De lehet hogy nem lesz melletted a párod mert ő családot szeretne és te nem. Lehet hogyha lesz is veled valaki akkor sem éltek örökké. Amiért egész életedben tanultál, dolgoztál az a halálod után (ha nincs testvéred) akkor esetleg egy olyan távoli rokon öröksége lesz akit te vagy utálsz vagy jobb esetben soha nem is láttál.- Ha az élet úgy hozza hogy mire te meghalsz senkid nincs, akkor minden az államé lesz, aki esetleg a szép házadat egy rászoruló 20 fős cigány családnak utalja át..

Nem azt mondom hogy ezért kell gyermeket szülni.. Nem ezért. De jó érzés ha úgy élsz, hogy tudod amiért megdolgoztál keményen az egyszer a fiadé vagy lányodé vagy unokák tulajdona lesz..

Csak halkan jegyzem meg hogy ha már tanulsz: Nem mitől hanem MIÉRT akarnak a nők gyereket?

Kíváncsi lennék, hogy aki lepontozott, miért tette? Talán sértő a szaporodási ösztön kifejezés? Netán úgy érzi magamra kellene erőltetnem a gyerekvállalást annak ellenére, hogy nem vágyom rá? Kifejthetné, mert tényleg érdekelne.

#11