Azt figyeltem meg ezen a fórumon, hogy ha egy anya ordít a gyerekével, az bocsánatos bűn, szinte már természetes, míg ha egy másikuk, akik inkább meglegyinti kicsit, rögtön szadista állat, meg nem való az ilyennek gyerek!?

Én az "édesapámtól" (később megérted mért írom így) sokszor kaptam bántást. Akár szavakkal, akár tettekkel. Nem tagadom, volt amire rászolgáltam, de többségében semmire. Egyszerűen a dühét levezette rajtam.

Én már egy idő után úgy működtem, mint Pavlov kutyája. Hazaértem a suliból vagy bárhonnan, már vártam mikor ordibál velem, mikor pofoz meg valamiért vagy mikor hord el valaminek.

Én a különórákba, sportba és a barátaimba "öltem" magam. Utóbbiba ritkán, mert versenyszerűen sportoltam.

Volt, hogy az öltözőben megkérdezték, hogy mitől kék-lila a karom felsőrésze?! Azt mondtam, hogy beütöttem. Sosem mertem elmondani senkinek sem, hogy ténylegesen otthon bántalmaznak.

"Édesapám" nem egy higgadt ember. Munkája sem az, pedig szellemit végez. Tehát még azt se mondhatom, hogy 24 órából 12 órát bányában tölt vagy ilyesmi..

Reggel fél6-kor elment otthonról és legtöbbször dél-1 körül otthon is volt. Ha túlórázott, akkor pedig max. 2-3 fele haza is ért.

Sosem szoktam rá a drogra, pedig a körülmények miatt "megtehettem" volna. Tény, hogy dohányoztam 16 éves korom óta (terhességem óta nem) és volt, hogy sűrűbben mentem el szórakozni a barátaimmal és ittam. Tény, hogy voltam részeg is.. de azt a kamaszkoromnak tudom be.

Sok mindenben hibáztathatnám az "édesapámat", de nem fogom. Sok sérelmet kaptam tőle, mint írtam. Legdurvább az volt, mikor annyit mondott nekem: "Bárcsak elkapartattunk volna!".

Édesanyám egy szent. Szó szerint. Ő mindig engem védett, pártfogolt. Most is! Sokszor ő is "megitta" ennek azt a bizonyos levét. :(

Nővérem viszont a legjobb, legszebb, legügyesebb, legmindenebb volt a világon ... amíg barátja nem lett, majd később gyereket nem szült. Sosem felejtem el mikor 6 hónapos terhes volt a nővérem és a szüleim háza előtt egy majdnem elhasznált ablaktörlő miatt "édesapám" pofont adott a testvéremnek.

Mióta elköltöztem és családom lett, azóta megváltozott az "édesapám". Mintha most akarna mindent jóvá tenni, bocsánatot kérni. Nem tudja kimondani, csak tettekkel megtenni. Lányom 7,5 hónapos. 16,5 hónapja (terhességet is beleszámítva) az "édesapám" több, mint 1 millió forintot adott. Miért?! Csak úgy ... A bűntudat! Mit kezdtem/kezdek a pénzzel?! Semmit. Nyitottam egy számlát és beteszem a pénzt a bankba. Majd a lányom megkapja. Vagy ha olyanra kell pénz, ami a lányomat érinti, akkor abból kifizetem.

Én minden egyes nap azért imádkozom, hogy egy percig se legyek olyan, mint az "édesapám". Hogy sose szitkozódjak a lányomról, hogy sose emeljek rá kezet, hogy sose hozzam kellemetlen helyzetbe.

A sok megaláztatás, amit átéltem 21 éve alatt .. azt nem lehet elfelejteni. Ha csak egy fokkal leszek jobb ember, mint az, aki megcsinált (már bocsánat), akkor már megérte, hogy élek.

Tudom, hogy nem tehet róla. Az édesanyja sokkal rosszabb volt. Most nem részletezném, hogy miket tett/csinált az "édesapámmal". Borzasztó.

Viszonyt tudom, hogy a gyerekek mindent a környezetből, társaiktól és ami néha a legrosszabb a szüleiktől tanul.

Nem hiába veszi el a csecsemő a szülő kezében lévő játékot, még akkor is, ha előtte 100 másik van .. azt hiszi, hogy az a jó, amit a szülő csinál/tesz/mond.. Tőle tanul. A szülők az első jó pár évben a példaképek.

Én örülök neki, hogy édesanyámtól tanultam többet.

egyik sem jó ez tény :(

én még sosem csaptam rá a kisfiamra (2,5 éves) mert alapvetően jó gyerek, persze hiszti néha van, de én úgy gondolom, hogy az nem alap a "verésre" hisz olyan pici még, olyan ártatlan, tudtátok hogy állítólag 4 éves korukig nincs bennük szándék? amikor rosszaságot csinál, mindig erre gondolok

viszont sajnos néha felemelem a hangom, de tényleg csak néha, amikor elszakad a cérna

és tudom hogy ez nagyon nem jó, és rögtön meg is sajnálom szegényt

én anyuval éltem, ő nagyon ideges természet volt,(sajnos szerintem örököltem belőle én is) kaptam néha verést is, de nálunk is főleg az alázás, a szidás ment, kamaszkoromban már állandó jelleggel, a cifrábbnál cifrább szidalmakat kaptam, és én is úgy érzem, hogy ez sokkal rosszabb volt a verésnél :( ezért baromira igyekszem, hogy lehetőleg még a hangomat se emeljem fel, csak néha nagyon nehéz, főleg amikor nagyon fáradt vagyok :(

Én nem ítélem el a fenékre csapást, egyszerűen csak nem tartom célravezetőnek. Bár lehet, hogy ez csak nálunk van így. Megesett, hogy kapott a fiam a hátsójára, de hamar rá is jöttem, hogy nincs értelme, mert szabályosan kiröhögött, és odadugta, hogy "még kérek", és nagyon jó poénnak tartotta.

Viszont ha bizonyos helyzetben felemelem a hangom (nem ordítozásról beszélek, csupán arról, hogy sokadszori ismétlésnél már emelem a hangerőt), akkor abból azért ő is leveszi, hogy most már tényleg elég, nem kéne feszíteni a húrt. Most olyan dolgokra gondolok, hogy például tele van a kezem, épp csinálok valamit, ő meg jön azzal, hogy vegyek le valamit a polcról, mondom, hogy mindjárt, ahogy ezeket leraktam, ő meg ezt nem hajlandó tudomásul venni, és csak mondja és mondja, hogy márpedig most azonnal. Na az ilyen akaratoskodást nem szeretem, ilyenkor persze, hogy negyedszerre már nem mosolyogva mondom, hogy várjon egy kicsit.

Na de most komolyan, szerintem éreztetni kell a gyerekkel, ha nem helyeseljük, amit csinál, és egy szülő sem robot, hogy sose jöjjön ki a sodrából.

"és egy szülő sem robot, hogy sose jöjjön ki a sodrából." itt a pont. Nem csak arról szól ez, hogy melyik a "helyes" nevelési módszer, szerintem amikor az ember lánya családot tervez, megvannak a fejében a csírái az elveknek. Pl Én nem adok majd cumit a babámnak, vagy Én nem fogom köztünk altatni, stb. :) Aztán megszületik a baba, és adják magukat a dolgok, az ember próbálkozik legjobb tudása szerint, mindenki próbál alkalmazkodni, eközben megismerjük egymást, és kialakul, ki milyen természet. Milyen a gyerek, milyen az anya (aki lehet, hogy saját magát nem ismerte még bizonyos nehéz helyzetekben), milyen apa. Nagyon nagy próba ez, igazi kihívás. És ha a gyermek nehezebben kezelhető, hisztisebb, akaratosabb, mint mondjuk a szomszéd gyereke, vagy amit elképzeltünk, az még nehezebb próba, mert nemcsak az van, hogy mi a helyes ebben a helyzetben. Az is gond, hogy hogyan maradjak én önmagam, mi fér bele a tükörképembe, mi az, amivel könnyebben bírkózok meg saját viselkedésem közben. És igen, nem robotok vagyunk, egész biztos vagyok benne, hogy hiába nem bánjuk meg, amit éppen alkalmaztunk (fenékre pacsi vagy erőteljes rászólás), nem hiszem, hogy elterveztük előre. Pl "én sem úgy terveztem, hogy a szomszédok előtt hangosan osztom a fiamat, aki a kezét kihúzva átrohant az út túloldalára, körül sem nézve, és majdnem elcsapta az autó..."(ezt sok helyen olvastam már)

Szerintem: tervezetten, higgadtan verni kegyetlenség, de indulat vagy féltés szülhet egy kézre ütést, jelképes dolgokat.

órákig ordibálni egy kisgyerekkel, mindennek elmondani, nagyon csúnya dolgokat fröcsögni rá undorító és mindig indokolatlan, de hangosabban elmagyarázni neki mikor századszorra sem fogad szót, teljesen normális és nem lesz tőle lelki sérült. Meg kell beszélni utána higgadtan is.

miért pontoztál le?

utolsó vagyok