Öt gyerek már őrültség?

Természetesen nem a gyk népére szeretném tolni a döntést, csak kibeszélni szeretném a témát magamból, és kíváncsi vagyok mások megéléseire is.

Már van 4 gyerekünk, a legkisebb bölcsis. Totál le vagyunk terhelve, állandóan teendőhegyek magasodnak fölénk, és zsonglőrködni kell a logisztikával. Viszont hozzá kell tenni, hogy két gyereknél is ezt éreztük, mégis a mai napig tudunk időt szánni jó dolgokra: minden héten van legalább egy kettesben töltött fél napunk a férjemmel, mindketten egyetemre járunk már a sokadik diplomát szerezve, és énidőket is szorítunk ki magunknak. Cserébe mindig kupi van otthon, és sokszor eszünk gyorskajákat, pl. tésztákat, fagyasztott csirkemellet, sült krumplit, félkész lasagnet, ilyesmi. Pedig az első gyereknél még simán pepecseltem izgi receptekkel, de főzés és háztartásvezetés terén én már elfogytam. Sosem éreztem magam házitündérnek. Néha nem is értem, hogy történt meg velem ez a nagycsaládosság. Én nem élvezem a háztartásbeliséget, most is dolgozom részmunkaidőben.

Szóval sok szempontból szerencsések vagyunk, hiszen van egy unokarajongó nagyszülőpár 10 percre (mondjuk dolgoznak, így a logisztikában nem támaszkodunk rájuk), a házasságunk stabil, szeretjük egymást, a gyerekeink egészségesek, boldogok és neurotipikusak.

Más szempontból nem olyan rózsás a helyzet: az anyagiak állandóan nyomasztanak, hiába van viszonylag jó összbevételünk, megtakarításunk alig van, a hitelt még vagy 10 évig fizetjük, én keveset keresek, a házunk felújítása nagyon időszerű már, tök gáz állapotok vannak, ráadásul csak 3 gyerekszoba van.

Szóval vannak bőven jó és rossz dolgok is az életkörülményeinkben.

A józan ész azt mondatja tehát, hogy elég, még egy gyerek már őrültség, telhetetlenség, mértéktelenség. De a szívünk mindkettőnknek azt súgja, hogy még egy utolsó baba olyan jó volna! Van valami melegség, valami szeretetteljesség a családban, ami nem lineárisan, hanem mintha inkább négyzetesen nőne a gyerekek számával. A meglévő négy között is olyan jó kapcsolat van! És annyira imádjuk őket! Egy ötödik igazán megkoronázná a dolgot. Még van pár évem negyvenig, még beleférne. De azért minden gyerek jötte iszonyú megterhelő volt lelkileg és fizikailag, szóval nem tudom, kicsit félek is bevállalni megint. Volt már szülés utáni depresszióm is az egyiknél, az szörnyű volt. Most olyan jó, mi van, ha minden elromlik, csak mert nem bírunk megállni itt?

Ki hogyan élte meg a sokadik gyerek latolgatását?

És kinek mi a benyomása az ötgyerekes családokról?