Van aki megbánta a gyerekvállalást? Vagy a második gyereket?

Lehet.. de én már most tudom, hogy a gyerekeimnek (ha eljutunk odàig) nagyon el fogom mondani a gyerekvàllalással kapcsolatos érzéseimet, hogy jól meg kell gondolni, az érveket, ellenérveket. Még talán nem is az elsőnél, de a másodiknàl mindenkèpp.

Nekem pl 2 tesóm van és anyukàm mindig mondta nekem az első utàn, hogy elég az egy. De valahogy nem azt éreztem rajta hogy elmondja, tanácsot ad, stb. Hanem csak hogy mert ő nem szerette annyira a sok gyerekes életmódot, nekem se kívánja. De inkább magas lórol mondta, nem segítő szándékkal.

Aztán persze most már làtom mi a helyzet. Amúgy arról nem is beszèlve hogy ennek itt messze nincs vége. Mindig kétfelé kell majd gondolkozni, mindig kétfelé kell majd figyelni, vásárolni, szakadni.

Amit most bárki kérdezhetné: “nem gondoltàl vègig a várandósság alatt/előtt”. Hàt sajnos az a helyzet, hogy ilyen mélységébe nem.

És az a 4,5 èv ami eltelt a két gyerek között, szerintem a babás emlékeket is megszépítette+minden barátnömnek is most született/születik a 2.

Nyilván ezek nem indokol, de én is azt hittem hogy de jó lesz. Hàt nem az.. és hiába a majdnem 5 év korkülönbség, abszolút nem érzem ettől könnyebnek vagy èlvezhetőbbnek. Sőt. Annyira más igényeik vannak. Néha teljesen idegörlő, hogy az a kicsi visít mert már elunta magát, vagy álmos. A nagy meg csak mondja mondja, meg igényt tart rám folyamatosan, és ha nem akarom (már pedig nem akarom) hogy mesét nézzen órákig pl, akkor az idegeim láthatóan (olvashatóa ) teljesen rámennek a szitura.

Hát csak remélni tudom, hogy egyszer majd valami kellemes nosztalgiàval gondolok erre az idöszakra vissza.

Szia/Sziasztok!

Sokkal jobban, köszönöm. Februárban elkezdtem járni pszichológushoz, aztán 1x voltam már a végén pszichiáternél is. Ezek biztos sokat lendítettek, és a családom is valahogy észrevette ezt a fokozódó (mert fokozódó volt) bajt és egyre inkább körülvettek. Aztán, amikor fél éves lett a kisebbik valahogy fokozatosan kezdett elmúlni bennem ez a durva depresszió, stressz, rossz érzés. De azèrt azt le kell írnom, hogy kb a kérdésnél indult a lavina, és nagyon depressziós lettem egy pár hónapra. Elláttam mindent, a gyerekeket is. Csak magamat nem. Egész nap szomorkodtam, el voltam keseredve, semmi sem tett boldoggá, nagyon elhanyagoltam a házasságom, magamat. Azért volt durva, mert hiába mondtak bármit, én mindenben csak a rosszat láttam. A Végén már kaptam antidepresszánst is, de azt valahogy 3-4 hétig szedtem és aztán kezdtem jobban lenni. Azóta nyilván nem is kell. Nem is az segített, hanem àtfordultak bennem a dolgok. De nem akartam kihagyni, mert hozzátartozik az igazsàghoz. Ésha valaki véletlen idetéved hasonló gonddal, akkor olvassa azt is, hogy sajnos odàig jutottam.

A kislányom egyébként nagyon szépen fejlődik. 11 hónapos és már jár, nagyon kis értelmes. Kedves baba, mindenki dícséri, úgyhogy az ezirànyú aggodalmaim is feleslegesnek bizonyultak eddig.

A házzasságunkra is elkezdtem, elkezdtünk odafigyelni. Valahogy ahogy én jobban lettem, ez is alakult magától. A kisfiam is rendben van, nagyon szereti a tesóját. Nagyon szeretik egymást es ezt jó làtni. A legjobb érzés igazából a vilàgon.

És a kisebbiket sokáig úgy éreztem hogy nem tudom úgy szeretni, csak betolakodott ide, valamiért a sok stressz ami a születése körül történt megborította bennem az iránta érzett szeretetet és kötődést.

És ez azért durva, mert valami bennem ott nem volt oké, hiszen most is úgy gondolom, hogy ilyen esetben (normálisan) ennek pont, hogy még erősebb érzéseket kellene kiváltania egy anyából. Nálam sajnos nem így volt..na de gondolhatjátok, most már ez számomra is hihetetlen, és nyilván semmiért nem adnám őt senkinek. És nem csinálnám vissza, és végre (úgy május, júniustól) tudok neki igazán, szívből örülni, hogy velünk van, köztünk van és hozzánk tartozik.

De én sajnos alapból egy szorongó alkat vagyok, és ezzel a sok mindennel nem tudtam megkűzdeni.

Persze azóta is mindig aggódok valamin, vagy hol egyik hol másik gyerekért, de ez màr nem olyan mint mikor a kérdést leírtam.. hanem abszolút hétköznapi dolgok miatt, ami teljesen normális és àtlagos mértékű.

Szóval kimásztam belőle, de lelkileg nagyon rosszul voltam, hiába csináltam màr egyszer végig, úgy éreztem ennek sosem lesz vége.

Mondjuk sokat szàmított szerintem, hogy kitavaszodott, jobban kimozdultam, a férjem már erőszakkal vitt körmöshöz, fodrászhoz, vásárolni, hogy visszatérjek magamhoz és persze, ahogy a kicsi elkezdett egyre inkább a család tagja lenni, jönni menni, “kommunikálni” ilyesmi úgy gondolom az is sokat lendített rajtam.

Egy dolog viszont tény. Ezek utàn semmiféleképp nem vállalnék több babát (amugy is megviselt fizikailag is a szülés, terhesség másodjàra). Nem kockàztatnám ezt még egyszer, és nem borítanám meg ezt az egységet semmi és senki kedvéért. Persze tudom az élet bármit hozhat, de reménykedek mindig a legjobbakban.

Úgyhogy így alakult egyenlőre ez a dolog, és bizom benne hogy most már minden normális lesz. :)

De alapvetően kiegyensúlyozott és boldog vagyok.