Őszintén így név nélkül, valaki megbánta, hogy gyereke lett vagy esetleg több gyereke, miért?

Teljes egészében nem. De voltak időszakok, nem csak pillanatok, de néha egymást követő napok is, amikor úgy éreztem, hogy igen, és ha lett volna normális módja annak, hogy visszacsináljam, talán meg is teszem (de nem mondanék le róluk soha, ez ilyen erkölcsi dilemma volt nálam a mélypontokban is).

Megtanultam azóta, hogy jobban figyeljek saját magamra, a saját igényeimre és szükségleteimre, és tudatosan megelőzöm, hogy besokalljak, így már évek óta nem volt ilyen pillanat és egyre jobb lett minden.

De nekem 2 egészséges gyermekem van, betegséggel nem tudom, milyen együtt élni, mint az előző hozzászóló. Még a 2, teljesen rendben fejlődő gyerekem is ki tudott készíteni, biztos vagyok benne, hogy ha gond lenne, akkor az még többet vesz ki az emberből.

Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, igen. Főleg az első hetekben. Amikor rám szakadt a felelősség és egy éjjel-nappal bőgő újszülött és a kimerültség. Voltak pillanatok, amikor gondolkodás nélkül visszavittem volna.

Aztán elmúlt ez az érzés, és már semmi pénzért nem adnám, amink van. Imádom és a legjobb dolog az életemben! Most tervezzük a másodikat.

Azóta mióta elengedtem a szuperanyu mártír szerepet, nem.

Nagyon az elején az első napokban, hetekben a fejemet fogtam, hogy mi a fenét műveltem a tökéletes életünkkel?!?!

8 hetes volt mikor elkezdtem élvezni a dolgot. Néha gondolok arra, hogy mennyivel könnyebb lenne csak kettecskén a férjemmel, de szerintem a gyerekvállalás jellemfejlesztő kicsit, és nem kellene az életben mindig a könnyebb utat választani. Ez a generáció amúgy is hedonista, legyen egy kis kihívás..

Mióta nem akarom megváltani a világot, és nem csinálok számomra kényelmetlen dolgokat azért mert az az elvárás, már nincsenek ilyen rossz érzéseim.

Az egyik ilyen az órákig tartó sétálás. Szoktunk kimenni, de eleve van egy kis social fóbiám.

A másik, hogy nem érzem magam rosszul ha kell segítség...

A harmadik, hogy nem küzdök erőn felül a lakásért. Általánosan rend van, kosz sincs, de nem nagytakarítok minden nap, reggel inkább visszafekszek a fiammal aludni. A mosogatás ráér. Nem vagyok hajlandó vasalni, és inkább a szárító szárítsa a ruhát.

Ellenben kipihentebb vagyok, nem sírok már, a babám is boldog, gyönyörűen gyarapszik, a megjósolt mozgásfejlődési problémáknak beintettünk, a lakást se kell szégyelljem.

Van néha énidőm is amiben a férjem maximálisan támogat, múltkor ő küldött el vásárolgatni, csak úgy szórakozásból (nem mentem, mert nem volt kedvem hozzá, de értékeltem)

Viszont megyek fodrászhoz hamarosan, ami tökre felvillanyoz 🙃