Van itt olyan, aki megbánta, hogy gyereke született (akár férfi, akár nő)? Ha igen, miért?

Igazából azt sem mondhatom, hogy megbántam, de ha most visszamennék az időbe, és mindent tudok, ami történt az elmúlt 15 évben, akkor nem vállalnék gyereket.

Ez rendkívül összetett dolog, hogy miért. Elsősorban azért, mert semmi sem úgy alakult, mint terveztem/tük.

Beleértve azt, hogy nem terveztem, hogy nem olyan lesz, mint a többiek. Meg azt, hogy emiatt el is válunk. Meg azt, hogy évek óta nem nőtt a fizetésünk, és amíg akkor bátran mertünk gyereket vállalni, ma már nem jövünk ki a fizetésből. Meg hogy egymás után kell váltani a munkahelyeket, mert sehol se tolerálják, hogy gyerek van, azt meg pláne nem, hogy fejlesztésekre kell vinni, vagy épp lázas beteg.

Iszonyatosan nehéz egyedülálló anyának lenni, főleg egy sni-s gyerekkel. Kész anyagi csőd, napról napra számolgatni a filléreket, elviselni a mindennapi megaláztatásokat...

Ha most kérne tőlem valaki tanácsot, és azt mondanám, hogy ne szüljön gyereket, ez a világ nem az, ahová érdemes lenne.

Fenntartom, hogy imádom a gyerekeimet, és soha nem válnék meg tőlük, de!

Ha ezekkel a tapasztalatokkal vállalnék újra gyereket, akkor maximum egyet.

2 gyerekkel egy mókuskeréknek érzem az életemet. Folyamatosan logisztikázni kell, hogy minden meglegyen, mindenki a helyén legyen időben, a tágabb családra is jusson elég idó, a barátokra is, de persze a gyerekekkel is minőségi időt tóltsek.

Az óvoda, az iskola már nem olyan, mint az én időmben. Mindig kitalálnak vamit, ami belerondít a délutánunkba.

Ha a gyerekek betegek és normális orvosi ellátást akarsz, akkor marhára ki kell nyitnod a pénztárcádat, már ha egyáltalán találsz hozzáértő orvost.

Ha mindkét szülőnek 8 órás munkája van, és nincs segítség, akkor egy rémálom a szünetek, betegségek megoldása, sőt még az is sokszor, hogy odaérj értük az oviba, iskolába.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy két csodálatos kisgyerek anyukája vagyok, de sokszor úgy érzem, hogy maguk alá temetnek a mindennapok.