Őszintén: van olyan, aki megbánta, hogy szülő lett?

Aki azt itt felvállalja azt 0-ra pontozzák, szóval ha van, akkor sem valószínű, hogy sok ide le fogja neked írni.

Írom ezt úgy, hogy én nem tartozom közéjük.

En ismertem ilyet. Nyiltan ki is mondta: "ha tudta volna elore, hogy ez ilyen, nem szult volna".

Nem iteltem el, akkor meg nekem nem volt gyerekem, mostanra mar aterzem a gyerekneveles nehezsegeit en is.

De ha elorol kellene kezdenem ugyanigy dontenek.

Ha az a kérdés, hogy megbántam-e valaha is, hogy szülő lettem, határozott nemmel felelek...és teszem ezt úgy, hogy tojok magasról az itteni olvasó és lepontozó közönség kritikáira...nem bántam meg egy pillanatig sem, a gyermekeim azok a csodák, akik nélkül nem csak az én életem, de az egész világ üresebb lenne! Ők fantasztikusak!

Viszont átéltem már párszor Velük olyan helyzeteket, amikor úgy éreztem, a szülőség és a gyermeknevelés a világ legnehezebb feladata, és már nem bírom, föladom. Ilyet éltem már át. Ez szerintem természetes, sőt, megkockáztatom: azok az anyukák nem élnek át soha ilyen kétségbeejtő helyzeteket, akik nem adnak bele apait-anyait a gyereknevelésbe (vagy akiknek angyalian nyugodt gyermekeik vannak). Én azt érzem: nem a gyermekeim kopogtattak, hogy a világra szeretnének jönni, hanem mi hívtuk életre Őket a férjemmel. Így kutyakötelességünk a tenyerünkön hordozni Őket, miközben tanítjuk-neveljük Őket úgy, hogy tiszteletben tartjuk azt, hogy Ők igazi emberek...nem idomítható kisállatol, ahogy itt néhányan kezelik a gyermekeiket...az a legkeményebb munka, hogy úgy nevelem a gyermekeimet, hogy közben a legnagyobb tiszteletet adom Nekik, amit embertől ezen a földön kaphatnak. Így lesznek magabiztos, nagyon erős és egészséges lelkületű felnőttek.

Szval ez egy nagyon komoly felelősség, és ha úgy érzem, nem tudom megugrani a saját magamnak fölállított mércét, kudarcot vallok. Ez az, amit nagy ritkán érzek, amikor azt gondolom, a nemgyerekes (gyermektelen) felnőttek kizárt, hogy ilyen horderejű gondokkal, helyzetekkel találják szembe magukat. A gyermeknevelésen egy ember élete, boldogsága, kiegyensúlyozott életútja múlhat. Néha ez a felelősség összenyom, de akkor felállok, megrázom magam, megölelem a gyermekeimet, mélyen beszippantom az illatukat, és rájövök, hogy csak annyi a dolgom, hogy szeressem és tiszteljem Őket. Ők a legnagyobb csodák!

Aki megbánja, hogy szülővé lett, az nem érdemli meg a gyermekét.

Én fiatalon (21 évesen) szültem, és nem terveztem, de megtartottam. Nem bánom Őt, Ő a mindenem, de ráértem volna még vagy 5-10 évet arra, hogy gyereket szüljek..

Ha belegondolok, hogy mi lenne ha nem lenne, az nagyon rossz érzés, sírva fakadok már a gondolattól is, nem cserélném semmire, de később kellett volna vállalnom gyereket. (Igen, egyedül nevelem, jó társsal egyértelműen nem lennének ilyen gondolataim)

Első gyerekemnél sokszor gondolok erre, de azért örülök, hogy van.

A 2. gyerek viszont nagyon nem kellett volna, rossz apától, rossz kapcsolatba felelőtlen szex következményeként született.