Ha az anyám kiskorom óta nem tudott velem kedves lenni, nem éreztem, hogy őszintén szeretne, elfordultam tőle, és ő rámhagyta, nem foglalkozott velem, jogos a hozzáállásom?

Húszas éveim elején járok, önállósodás előtt, le kellett zárnom ezt a témát valahogyan. Soha nem éreztem anyámnak, nem tudtam rá úgy tekinteni, csak egy ember volt számomra, aki eltartott és elkényeztetett.

Kiskorom óta nem is beszélgettünk szinte semmiről, úgy érzem elhidegült a kapcsolat, eltávolodtunk egymástól, és nem szeretem, nem kedvelem. Az alapvető tiszteletet megadom neki, de csak úgy vagyok rá képes tekinteni, mint két ember akik segítik egymást. Úgy gondolom, nem szakítanám meg vele "végleg" a kapcsolatot, csak olyan szinten, hogyha segítségre szorul, akkor hálából segítek neki, viszonzásképp.

Lelkileg sérültem emiatt, és nem tudtam beilleszkedni, de túl vagyok már ezen, nem hárítom a felelősséget. Attól még, hogy elkényeztetett, nem volt jó gyerekkorom, magamtól túl esetlen voltam.

De felköszönteni nem tudom, ajándékot sem venni neki, mert nem kedvelem, és beszélgetni sem esik jól vele, látni sem őt. Ez gond, vagy rendben van így?