Ha az anyám kiskorom óta nem tudott velem kedves lenni, nem éreztem, hogy őszintén szeretne, elfordultam tőle, és ő rámhagyta, nem foglalkozott velem, jogos a hozzáállásom?

Eljutottam oda, hogy nem táplálok iránta sértődöttséget azért, mert másabb az értékrendje, nincs a kellő tudás birtokában, és lehetnek problémái (nem is biztos, hogy vannak, bár gyanús, nekem sem különösebben, csak az "információhiány"). Elmondtam neki, hogy eddig haragudtam rá, és hiba volt, nem voltam képben ezekről a dolgokról, azért volt ez az egész idáig részemről. Azért sem haragszom senkire, mert nem rendelkezik kellő empatikus képességgel, felismerem, és helyén kezelem a dolgot.

Azt mondta, hogy ő rengetegszer próbálkozott, amiről én nem tudok, lehet, csak ő értelmezte próbálkozásnak, és mert magából indult ki, amire én rosszul reagáltam a saját értékrendem alapján. Olyan dolgokat mond, amiről én azt gondolom, nem eléggé felnőtt emberre vall, vagy nem eléggé lelkiismeretes emberre.

Köszönöm kedves utolsó hozzászóló, arra rávilágítottál, hogy abból kellene kiindulnom, hogy az emberek alapvetően jót akarnának, nekem ebből kell kiindulnom, még akkor is, ha a másikat elvakítja a saját önzősége. Mert az az ő problémája, nem az enyém. Ez még nem garancia arra, hogy tudom vele kellően normalizálni a kapcsolatot, mert ha ő sem változik meg kellően, nem mérgezem magam vele. Mindenesetre eljutottam oda, hogy próbálkozok, csak nem egyszerű kezelni egy ilyen viszonyt, megfelelően társalognom sem még vele. Azért változott a közérzetem.