Van aki megbánta a gyerekvállalást? Vagy a második gyereket?
Tudom durva kérdés, de annyira nehezen dolgozom fel a második gyermekem születését. Olyan nyugalommal és szeretettel vártam, és annyira elterveztem hogy se parázni nem fogok, se türelmetlenkedni, hanem élvezni, boldogan ellátni. Gondoltam most kihasznàlom még ezt az utolsó (!) alkalmat, hogy babázzak, itthon legyek, a lehető legjobb anyukájuk legyek.
De nagyon rosszul sült el valahogy minden. 😞 eleve beteg lett újszülöttnek, utàna meg hogy rendbe legyen ide oda kellett vele járkàlni. Élből 1 hónapos koràig kórházban volt, és azóta teljes idegeskedésben vagyok.
Szinte várom hogy valami nem lesz oke, nem fog úgy fejlődni.
Amugy jól fejlődik ezidáig (3 hós), figyelmes, kedved baba, mindent csinál amit kell. Kicsit kisebb mint ami optimális lenne (5400g körüli) de alapvetően nincs semmi egyéb. Én valahogy mégis állandó izgulásban vagyok. Féltem a nagyot (ő 5 éves) hogy nem tudok vele eleget foglalkozni, hogy ha a tesóval baj lesz akkor mi
Lesz vele, meg úgy egyàltalán… mindazok után, ami volt, a sok kórhàz, stb. valahogy sokkal nehezebb lett minden.
Sajnos nincs túl sok segitsegem, sokat vagyok egyedül és beforgatom magam, a gondolataimat is magamnak generálom szerintem.
A férjem nagyon igyekszik, megtesz mindent amit tud. Heti 1x van baby sitterem, de az 3 óra, és addig a nagyobbikal szoktam érdemben foglalkozni.
A kicsi amugy jó baba, szinte az elejétől kezdve könnyen altatható, nappal is alszik 3x 1-1,5 órákat, meg éjjel is 12-13 órát, max 2x kel és alszik is vissza. Szóval nem a fáratság beszél belőlem.
Inkàbb a félelem, hogy valami baj lesz vele, meg hogy nem tudok úgy beleállni ebbe ahogy kellene.
Olyan borúsnak, rossznak látok, érzek mindent. Már a férjem pszichológushoz akar vinni.
De bevallom sokszor csak azt érzem, hogy megbántam a másodikat és ha nem lenne, minden könnyebb lenne, de nyilván màr itt van, szegény nem tehet róla. Èn pedig valamiért még mindig nem tudom úgy szeretni mint ahogy kellene. Ellátom, játszunk, de valamiért nem érzem azt amit kellene, így pedig még nehezebbek a hétköznapok. A nagyobbiknál messze nem érrztem ezt a fajta depressziót😞 nem is értem, most sokkal talpraesettebnek, rutinosabbnak kellene lennem.. erre meg csak azt érzem, hogy menekülnék ha lehetne. Nem akarom és nem bírom. Nem fizikailag, inkább lelkileg.
válasza: válasza:Mindigis 2 gyereket akartunk kis különbséggel.
A nagy egy iszonyú jó természet. Belőle 5 gyerekkel is elbirnék.
Erre kaptunk egy többemberes babát.
Az első 3 hónapot vegigordította, azota is 0-24ben figyelmet igényel. Ha valami nem tetszik neki, és általaban semmi nem tetszik neki, csak bőg, visít.
2.5 éves, születése óta éjjel 3óranként kel. Én mar fizikailag kivagyok.
Bölcsis lett, én dolgozok. A bölcsit imádja, cserébe délután tömörítve kapom az egész napi hisztit.
A nagyot iszonyúan sajnálom, vele kettesben lehetetlen lenni. Max ha kimozdulunk ketten. A kicsi konkrétan megőrül, ha csak megölelem a nagyot.
.
Igy, hogy van, persze, szeretem, imádom
De ha előről kezdhetném, megállnék egynél.
Apuka rengeteget dolgozik, csak én vagyok szinte a gyerekekkel.
Arról meg nem is beszélek, hogy pl egy betegség... az egyik beteg, maradhatok otthon tp-n. Mire meggyogyul, beteg a másik. Ismét tp. Majd 2 hét és kezdjük előről. Segítség meg 0
válasza:Pedig tényleg pszichológus kéne, nem csak miattad a kicsi miatt. Felkellene dolgozd, hogy nem az van amit megálmodtál, meg hogy a rossz már mögötted van, előre nézz, minden rendben a babával,lehet a kötődés is azért nem megy mert védekezel mi van ha elveszted, pesig ez nem valós félelem.
Menj pszichológushoz minnél előbb.
válasza:Én a tervezett második gyerek után így éreztem.
Aztán ahogy nagyobb lett, fokozatosan jobb lett.
Inkább a régi hármasban töltött életemet sirattam .
Kellett hozzá fél év mire megszoktam, hogy most már négyen vagyunk.
Már két éves és mostanra tért vissza a normális életünk, most már semmit se bánok, így vagyunk tökéletesek négyen.
Szerintem ez valami depresszió kezdete lehetett nálam, de szerencsére összeszedtem magam.
válasza: válasza:Én az első után is így éreztem, aki egy letehetetlen baba volt, meg a második után is, aki egy eszik-alszik, nem sok vizet zavar baba. Egyszerűen a saját agyamat és az életünket kellett átprogramozni arra, hogy már minden más, velük is számolni kell. Nekem mindkét esetben nehezen jött meg az anya érzés és nehezen váltunk a szó szoros értelmében családdá, de az elsőből tanulva, már nem ijedtem meg, hogy a másodikat is rosszul viseltem, sejtettem, hogy így lesz.
Én nem szeretek babázni. Imádom a babákat és bármit megadnék, hogy egy-egy napokra visszatekerhessem az időt és újra láthassam a gyerekeimet babaként, vagy a kezembe foghassam őket olyan icipiciként, de benne lenni nekem túlélés volt és nagyon nagyon nem éreztem komfortosnak. Azóta jobb, amióta a pici is elmúlt 1,5-2 éves. Csúnya kimondani ezt így, de azóta azt érzem, hogy végre túlvagyunk rajta és semmmi de semmi pénzért nem kezdenén ezt újra. Nagyon szeretem őket és mostmár nem bánom egy pillanatát sem, de ott az elején azért mindkettőnél voltak megborulások, amikor őszintén elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. A másodiknál annyival volt jobb, hogy már tudtam, hogy normál esetben ez el fog múlni. :)
válasza: válasza:Szerintem a felsoroltakon túl az lehet még a probléma, hogy írtad, születése után még 1 hónapig kórházban kellett lennie. Gondolom, nem találkozhattál vele annyit, mintha simán hazamentetek volna szülés után. Persze, hogy nehezebben alakul ki a kötődés, meg amit már írtak is, egy bizonytalan helyzetben az ember ösztönösen nem akar kötődni, ha elveszítheti. Bár, ez már nem áll fent, lehet, hogy az elején fent állt.
Én is pszichológust javaslok, de hidd el, itt az idő segíteni fog. Nem arról van szó, hogy nem szereted, mint sokaknál, akik írják, hogy megbánták. Ez nem valós, csak ilyen "ideiglenes megbánás". Később nem is fogod érteni, hogy gondolhattad ezt.😁
Sziasztok!
Nagyon köszönöm a válaszokat! Sokatokhoz hasonlóan érzek, alig várom, hogy 1,5 év múlva legyünk. Soha többet😐😞 remélem valahog kibírom idegekkel.
Nekem annyi a plusz nehézség, hogy heti 5 este csak én vagyok velük, így a fektetés az nem piskóta. De délelöttönként viszont sokat van itthon a férjem.
Nem könnyű..alig várom hogy túl legyünk ezen az időszakon. Az elsővel úgy 1,5-2 éves kora körül kezdtem, tudtam valamennyire élvezni. Én sem vagyok az a “babázós” típus. Remélem itt is elrepül majd ez az idő..mert a kicsi még csak 3 hónapos. Annyira beláthatatlannak tűnik még 1,5 év.
Ráadásul az első után hamar visszamentem dolgozni. Most erre nem is látok esélyt, egész más a szitu, a betegségekről nem is beszélve. Még arra nem is volt precendens hogy együtt lettek volna betegek. De gondolom lesz, mert amúgy is lépten nyomon betegségek vannak..😩
Magam sem értem miért vállaltuk. Még este úgy el is vagyok, mikor elalszanak, de reggelente sajnos az egész életemet a pokolba kívánom, és rettenetesen vágyom vissza arra amikor csak 3-an voltunk és béke volt, meg nyugalom. Mellette mindenkinek megvolt a sajat kis élete, és a nagynak is minden figyelmet oda tudtam szánni. Most türelmetlen vagyok, feszült, aggodalmaskodó, fásult, stb. Nagyon bánt, de nem tudok ellene tenni. Abba bízom, hogy a tavasz majd kicsit rendbe rak.
Pszichológushoz fogok menni, ez már biztos, de nem hiszem hogy az a heti 1 óra annxit fog számítani. Szerintem a 1,5 év eltelte jobban.. aztán én is soha többet…
válasza:9, ahogy írtam az egyik válaszomban én is így éreztem.
Amit leírtál most a válaszokban, teljesen olyan mintha én írtam volna annak idején
Pszichológushoz szerintem felesleges menned ez miatt, de nyilván te érzed.
Én nem mentem volna, nem is mentem, csak szépen lassan tuleltem.
Soha többet kisbabat nem vállalok.Meg ha fizetnének érte akkor sem.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!