Apás szülés. Mi erről a véleményetek?

Senki sem allitotta, hogy a baratnod ferje megundorodott tole. Azt a kerdest tetted fel, ki mit gondol az apas szulesrol, bakker letezik olyan, hogy nem birja a ferj gyomra a latottakat es kialakul az undor. Ezt irtak. Nem azt, hogy a baratnod ferjevel ez tortent.

Annak a valaszolonak pedig, akinek a CSODALATOS✨️ es CSODA✨️ hazassaga attol stabil es eros, hogy a ferje -szerinte- cserelne alatta a telefosott pelenkat amikor nyaktol lefele lebenul egy balesetben: inkabb fogjon a fejemre egy parnat, hogy a maradek meltosagommal tavozhassak, mint hogy 20-30-40 even keresztul arra szentelje az eletet, hogy par orankent pelenkat cserel alattam amig vegetalok. Megtenne, gondozna. Ebben biztos vagyok, csak hogy en nem ezt az eletet szanom eletem szerelmenek.

Masreszt, a kapcsolat (es/vagy hazassag) nem attol stabil, hogy bent van-e a szulesnel. Ismerem, es tudom hogy mar az orvosi fertotlenito szagtol is leesne a vernyomasa es az elso vercsepp lattan elajulna, (sajnalom ha tolem kell megtudnod, de ferfiak is ajulnak el vervetelkor ez nem csak nokkel szokott megesni, es azert a vervetelnel nincs annyi ver mint egy szuleskor) bocs de en sem vagyom arra hogy kitegyem ennek. Tisztelem es szeretem annyira, hogy elfogadom ot ugy is, hogy minden orvosi, minden veres helyzettol rosszul van. Azzal a tudattal valasztottam tarsamnak, hogy ISMERTEM minden traumajat ami ezt okozza es sose volt kerdes, hogy nem akarom ennek kitenni. Ahogy az se kerdes szamomra, hogy nem akarom azt, hogy kiszolgaltatott helyzetben lasson. Koszonjuk szepen, ettol meg toretlen a szerelmunk 10 eve.

A szülésznő gáz, a férjet meg valószínű, hogy nem a pisi-kaki, hanem a többi rázta meg. A férjnek kell tudnia, mit bír és szerintem neki is kell ebben döntenie.

Az enyém megmondta, hogy ha az a kérésem, bejön velünk, de magától inkább kihagyná, mert nem bírná elviselni, hogy szenvedni lát és nem tud segíteni (ez így nem egészen igaz, de ha nem tudja, mit tegyen és kérdezget, az inkább hátráltat). A nővérem jött be velem. Nekem sokat segített, hogy volt mellettem valaki, de ehhez az is kellett, hogy ő többször szült már, nem kérdezett, tudta, mit kell csinálni, mi segít. Nem bántam meg, egyik szülésnél sem, hogy nem a férjem volt velem bent. Szerintem jobb volt ez így.

#44

Én írtam valahol a 2. oldal környékén kommentet arról, hogy a kapcsolatról árulkodik, ha valakinek tabu az, ami a szülőszobán történik.

Inkább a nő oldalára éleztem ki a dolgot. Ki az, aki nem bírja annyira elengedni magát a másik előtt, hogy attól fél, ha a férj látja őt üríteni, akkor összedől az illúzió. Ez az a kategória lehet, aki legszívesebben otthon is talpig sminkben, tiptop mozogna, hogy igenis nő legyen a párja szemében.

Én is azt hittem, hogy olyan mindentől undorodós fajta a férjem, mint a tiéd. És hogy jobban lefoglalná a szülőszobán a saját parája, minthogy nekem érzelmileg bármi támaszt is nyújtson. Sokáig úgy volt, nem lesz bent. A család is puhatolózott, egyetértettek vele, hogy ne, mert ő tényleg nem ez a fajta.

Aztán mégis bent akart lenni, és kellemeset csalódtam. Igenis lebecsültem őt. Ahogy azok a nők, akik a fóbiáik ellenére vállalják a szülést, úgy ő is bebizonyította, hogy felül lehet a félelmeken emelkedni.

Nem olvastam a válaszokat. A férjem bent volt és másodszorra is be fog jönni. Utána átbeszéltük a dolgokat és azt mondta nagyon rossz volt ilyen helyzetben látni, úgy érezte nem tud segíteni és kívülállóként figyeli csak az eseményeket, szóval sz*rul érezte magát. Én meg örültem, hogy ott van és segít enni/inni, felkelni, stb., egyàltalán egy ismerős arc (ügyeletben szültem) és nekem is sz*r volt ott lenni, de valakinek meg kell szülni.. :D Szóval miután átbeszéltük, helyére kerültek a dolgok mindkettőnkben.

Egyébként a szégyenérzetet nem igazán értem. Bennem is volt, de nem a férjem irányába, egyszerűen nehezen dolgoztam fel, hogy ennyi ember néz, matat bennem, mint valami cafat húsban, katéter, ágytálba pisiljek, mert nem kelhetek fel, stb. Az egész helyzetben éreztem magam úgy, hogy teljes mértékben kiforgatnak és megfosztanak a női mivoltomtól, a becsületemtől, nincs olyan, hogy "intim" dolog. Én ezt sokszor elmondtam a férjemnek is. Ő azt mondta semmi olyat nem látott, ami miatt szégyenkeznem kellene, sőt... kemény, hogy ezt a nők végigcsinálják.

Megbeszéltük, hogy a fejemnél marad, de azért amikor felállt köldökzsinórt elvágni, csak nem bírta ki, hogy megnézzen alulról, elég részletes leírást adott később mit látott a lábam között. :D Én is rosszul lettem tőle, pedig csak hallottam... Ő nevetve meséli mindig és a legkevésbé sem undorodik tőlem. Nekem nagyon jól esik a hozzáállása, konkrétan "bálványoz", ha ez szóba kerül, hogy én ezt kibírtam. :D

Szerintem ez emberfüggő, a lényeg, hogy úgy döntsenek róla, hogy senkinek ne legyen kényszer. És nem kell ítélkezni, az a legkártékonyabb.

Van, aki bírja és van, aki nem. Apám ezelőtt 34 évvel már bent lehetett, mikor születtem és nem viselte meg, pedig komplikált volt. De ő ilyen típus, több mint százszoros véradó, nem zavarják az orvosi dolgok.

Még nincs gyerekünk, de párom mondta, hogy ő nincs egyelőre kibékülve azzal a gondolattal, hogy szülést lásson. Én ezt elfogadtam, egyébként én sem szeretném, hogy bent legyen.

Egyébként én nőként sem biztos, hogy vállalnám, hogy mondjuk bent legyen valamelyik szerettem szülésénél. Egyszer láttam szülés videót egy állítólag "csodálatos" szülésről és olyan szinten traumatizált, hogy egyelőre gyereket sem szeretnék. Pedig egyébként nem sokkolnak az orovsi dolgok és a vér, nem is ismertem az ott szülő nőt és nem is élőben volt.