Miért történik ez velünk? Vannak sorstársak, akiknek hasonlóan szívás volt az első pár hét? Ti túlléptetek rajta?

hát akkor mások vagyunk, mert én pl ki nem állhatom, ha aggódnak értem, vagy vigasztalnak, nem hogy elvárni...

évek óta semmi problémát nem mondok el senkinek férjemen kívül, mert én nem akarom, hogy aggódjanak, vigasztaljanak.

Én átérzem a helyzetet. 1 hónappal a fiam születése előtt halt meg váratlanul, fiatalon a testvére. A férjem családja a padlóra került, köztük a férjem is. Ebben a hangulatban vártuk a szülést meg a kisbabát. Én ezen sírtam hogy a fiamnak a saját apja sem fog tudni örülni majd. Szerencsére nem így lett, de azért egy ennyire friss gyász rányomja a bélyegét a mindennapokra még sokáig. Arról nem is beszélve hogy a temetést, papírokat, hagyatékot is ő szervezte, intézte. Mindenkit felhívogatni a hírrel, elmesélni hogy dehát hogy történt, lejelentgetni. Minden egyes telefon újra feltépte a sebeket...

Én azt gyászoltam hogy egy nyugodt boldog babázás nem jutott nekünk, amikor magunkra figyelhettünk volna, vagy örülhettünk volna felhőtlenül. Megdöbbentem a válaszok közönyösségén, ugyanis nekem nem volt szoros kapcsolatom az elhunyttal, így nem rázott meg jobban, mint egy ismerősét, de a férjemet igen és emiatt rám is hatással volt az egész. Nem tudom hogy lehet elmenni amellett hogy a férjem depressziós, sír, gyászol, leterhelt, érzelmileg kimerült. Egy fedél alatt élve, nem tudom nem látni. Együtt írtuk a gyászbeszédet, mert az idős szülei képtelenek lettek volna rá.

Minden esetre túléltük, fokozatosan jobb lett, ahogy lezárultak a dolgok, de még 1 évvel utána sincs minden kipipálva. Elképesztő mennyi hercehurcával jár egy haláleset...

Azóta apósom is ledöntötte a rák, anyósom telefonálgat gyakran, hogy milyen nehéz neki, menjünk át. Nem akarunk átmenni, de nem érti, nem fogadja el. Mindig kitalál valamit. Most sütött nekünk, most elromlott a redőny, most nincs kutyatáp stb. Ha ott vagyunk akkor is csak panaszkodik hogy ritkán megyünk, nem pedig örül. Ők elvárják a férjemtől hogy náluk is legyen családfő az apja helyett és vezesse az ottani férfiasabb háztartási feladatokat mintha ott élne.

Közben a mindig fitt nagymamám térdműtét közben sztrókot kapott, azóta egy idősotthonban lenyugtatózva vegetál, mert járásképtelenné vált.

1 év alatt nálunk is lerokkant és megtört a család fele.

Nagyon nehéz ez lelkileg, hiszen neked a babád az első de mégsem tudsz ezekről nem tudomást venni.

Nyilván nem a te feladatod most semmi más megoldása de érzelmileg nem lehet kivonódni akkor sem.

Kitartást kívánok, lesz még jobb időszak. Sajnos nekünk ezt dobta a gép, majd másban szerencsésebbek leszünk talán.

Ismerős.

Amikor a fiam 1 éves volt, meghalt a bátyám. Öngyilkos lett. A fiam szülinapját még velünk ünnepelte, rá kb. 2 hétre meg jött a telfon...

Aztán a lányom 1 éves kora után pár héttel meg apukám halt meg, rákban.

Azóta anyukám kapott egy agyvérzést. Hálistennek túlélte és szépen fel is épült belőle, a beszéde kicsit lassabb, de csak ennyi a maradandó dolog belőle.

Illetve pár hónapja meghalt a nagybátyám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy őrülten szoros volt a kapcsolatunk, mert amióta "kirepültem" otthonról (és az nem most volt), kb évente 1-2x láttam. De kiskoromban sokat lógtam náluk az unokatesóimmal, így azért szíven ütött kicsit ez is...

Szóval ja, szívás, de nem vagy egyedül. Én mondjuk pszichológusnál nem voltam, csak a bátyám halála után egyszer, de ha úgy érzed hogy kell, akkor igenis menj.

Valahogy túl kell élni! Mondják a rossz után csak jobb jöhet....

6évvel ezelőtt: Újszülöttöm a PIC-en, anyukám kórházban volt akkor már hónapok óta....

Anyu az unokája másfél hónapos korában halt meg 😢

Nem is tudta, hogy megszületett, mert nem volt magánál....

Kislányomat 6 naposan műtötték aorta ív szűkülettel...

2 hónaposan vihettük haza.

Anyukám halála előtt 4 nappal halt meg nagyfiam másik mamája is 😢

Nehéz időszak volt.... De muszáj volt a gyerekek miatt erősnek maradni.

Kitartás!