Sokan miért akarnak mindenáron rábeszélni a gyerekvállalásra, amikor ők maguk szerint is szívás az egész?

Tisztazzuk előre: nem vitát akarok, légy szíves kulturáltan válaszoljatok, ne bántsuk egymást.

Tehát: egy csomóan, mikor meghallják, hogy nem akarunk gyereket a férjemmel, rá akarnak beszélni hogy hát mégis miért nem és dehogynem, szüljek legalább egyet, mondván az mennyire jó lenne nekünk elvileg, ugyanis már korban vagyok. (29 éves vagyok)

Azonban kb egyetlen egy pozitívumot nem tudnak felhozni a gyerek mellett, azonkívül hogy “cuki” meg hát jó hogy van. Sőt saját bevallásuk szerint is baromi szívás és nagyon fárasztó is egyben, sok-sok idegeskedés, nem alvás, aggódás, stressz, rengeteg pénz stb. Rendszeresen hallgatom barátoktól, kollégáktól, hogy a gyerekük így kiidegelte őket, úgy kiidegelte őket, hónapok óta nem alszanak, rengeteget idegeskednek, nagyon feszültek, hasonlók.

Akiknél már nagyobbacska, 3-4-5 éves a gyerek, ők arra panaszkodnak, hogy hisztiznek össze-vissza, boltban/buszon/utcán/játszon/oviban jelenetet rendeznek, rosszalkodnak, csak azért sem fogadnak szót.

2 hete voltam körmösnél, akinek van egy 4 éves fia és most velünk volt, amíg csinálta a körmöm, mert nem tudta megoldani a gyerek felügyeletet a körmösöm. Háát...alig vártam, h végre kész legyek és eljöhessek. A kissrác végig hisztizte/ordította/visitotta/rosszalkodta azt a durvan 2 órát. Hol lökdöste a körmösömet, hol sütit evett és az egesz csokis arcát belekente az anyja pólójába. Aztán kiment az udvarra, behozta a kismotort a műhelybe (haz melletti kis épület egyik szobája lett megcsinálva “szalonnak”) az anyja kifejezett kérése ellenére és ordítva motorozott fel-alá stb stb. Azt hittem sose lesz vége.

A másik kollegám mesélte, hogy a 6 éves gyerekének most az az új “hobbija”, hogy semmit nem hajlandó megenni, még csak megkóstolni sem akar semmilyen olyan ételt, amihez épp nincs kedve, kb alig hajlandó valamit megenni. Már pszichológushoz is vitték, hogy hátha valami egyéb probléma van mögötte, de elvileg semmi, rendben van a kislány, épp csak ezt a korszakát eli. A szülei meg már idegileg kivannak, mert 2 gyerek van és amit nem eszik az egyik, azt megeszi a másik és fordítva és sokszor kétfele kell főzni, hogy mindenki tudjon enni...

Aztán másik kolléganőnk azt ecsetelte ma bent, hogy rettentően szemtelen és flegma a 15 éves lánya, külön kérvényt kell mindenért benyújtani, ha tehetné csak a gépet nyomná. Kolléganőm megkérte, hogy pakoljon el a szobájában és porszivozzon össze, mert 12-kor még az agyban fetrengett, ugyanis előtte este hajnalig gépezett. Erre a kislány közölte, h majd holnap, most nincs kedve. Ekkor raparancsolt az anyja, hogy nem holnap, hanem most azonnal, mire közölte a kislány, hogy “Jól van már te bolond, nem kell kiabálni.” Totál sokkolodtam, hogy ilyen stílust tényleg megengednek maguknak egyesek a szüleikkel szemben. És a lista kb végtelen, ez csak nehány eset. Olyat, h mennyire csodálatos h gyerekük van és milyen jó volt ez a közös program vagy az, ilyet szinte alig hallok. Inkább az a végkimenet ezeknek a közös programoknak is, hogy a gyerekek behisztiznek valamin és megy a vita.

A saját anyukám is azt mondta, hogy félre ne ertsem, imád engem és az ocsemet, nagyon örül h vagyunk neki, de ha ma elölről kezdhetné 5x átgondolná, hogy vállaljon-e gyereket. Tök sokat beszéltem vele erről a témáról nyíltan, terhesség-szülés stb. Háááát, alapból is a hideg raz a terhesség és főként a szülés gondolatától, de amiket anya mesélt..😱 Előbb kötném fel magam, és emelem kalapom azok elott, akik ezt önként bevállalják. Tehát még a saját édesanyám is azt mondja, h óriasi felelősség, stressz, idegeskedés, aggódás egy gyerek és amint megszültél onnantól a saját eletednek jó időre annyi. Sőt pontosabban azt mondta, h soha többé nem is lesz olyan, mint gyerek előtt. Illetve azt is mondta, h ő nem hazudik nekem és nem beszél mellé, sokkal több a negatívum, a stressz, a bánat és társai egy gyerekben, mint az öröm.

Mondjuk én kis korom óta mondogatom, h soha nem lesz gyerekem és ez a mai napig változatlan, sőt napról-napra egyre erősebb bennem ez az érzés, valahogy a fent felsoroltak közül egyik sem hiányzik az életünkből. Szeretem a nyugis, azt csinálok, amit akarok, akkor amikor akarok életemet, ezt nem aldoznam fel egy gyerekért, de mégis UFÓ-ként néznek ránk, amikor közlöm h nem akarunk és konkrétan ra akarnak beszélni. És igen ezek az emberek, akik megállás nélkül panaszkodnak a gyerekük miatt.

Mégis miért? Miért akarnak olyanokat rávenni a szülésre, akiknek egyetlen porcikájuk sem vágyik ra? De ami teljesen érthetetlen, hogy tényleg megállás nélkül panaszkodnak, ennek ellenére mégis mindenkit győzködnek, hogy hát gyerek az kell, jó az. (?) Tenyleg érdekelne mi motiválja őket.

(Bocsi hosszú lett)