Mit szerettek a legjobban az anyaságban? Olyan lett a számotokra, mint amilyennek elképzeltétek?

Egyáltalán nem olyan mint gondoltam,milliószor nehezebb fizikailag és érzelmileg is.

Azt szeretem az anyaságban, hogy sokkal jobban értékelem az életet,megfontoltabb,óvatosabb lettem.Illetve képes vagyok jobban küzdeni dolgokért,egy csomó mindent -ha nem lenne gyerekem -nem csináltam volna meg.(új szakmát tanultam, hogy kötetlen munkaidőm legyen)

Utolsó válaszoló vagyok (#8). Persze, szívesen, csak a kérdésed a jó dolgokra vonatkozott, azért nem részleteztem 🙂. De a tapasztalataim megosztásával hátha segítek másoknak. Ezt a választ egy korábbi kérdés alatt fogalmaztam meg, (úgy gondolom egész jól összefoglaltam) nézd el nekem kérlek, hogy - a nagy részét - bemásoltam.

Őszintén sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a fiam születését követő néhány hónapot szívem szerint kitörölném az elmémből. Tervezett, nagyon várt baba volt, a terhességem pedig csodás, problémamentes. A császármetszés után viszont nagyon nehezen regenerálódtam, hónapokig véreztem folyamatosan, teljesen legyengültem. Arcon csaptam volna azokat, akik a "mozogj sokat, ne hagyd el magad" szöveggel jöttek. Hát, biztosan állíthatom, hogy a mozgás még nem garancia a mielőbbi felépülésre. A terheségem alatt rendszeresen mozogtam, nem híztam el (kórosan sovány voltam előtte), amikor hazajöttünk tettem a dolgom, nem feküdtem naphosszat. Utáltam, hogy lépten-nyomon azt olvastam/hallottam, hogy sok anyuka olyan gyorsan rendbejött, mintha mi sem történt volna, én pedig úgy éreztem, hogy az életben nem voltam még ennyire rosszul, fizikailag és mentálisan egyaránt. Elképesztően sokat sírtam. Elláttam a fiamat (ölbe vettem, ringattam, simogattam), de volt, hogy közben egész nap csak sírtam. A mélypont az volt, amikor zokogva azt hajtogattam, nem akarok anya lenni. Úgy éreztem, erre nem vagyok alkalmas. A fejemben volt egy tökéletes anya-kép, aminek nem tudtam megfelelni, és ezért teljesen kiborultam. A családom szerencsére mellettem állt (legalábbis egy része), pszichológushoz is jártam. Az én esetemben a rengeteg gyermekkori, addig feldolgozatlan érzés tört felszínre, amivel nem tudtam megküzdeni (ez ismét egy külön történet).

A gyermekvállalás előtt állókat továbbra is arra biztatom, hogy ha úgy érzik, vannak problémáik, félelmeik, időben keressenek meg egy szakembert: a baba születését követő, aggodalmakkal teli, nagyon fárasztó időszak előhozhatja mindenkiből a legrosszabb érzéseit. A hormonokról meg már ne is beszéljünk. Ja, és ugyanez igaz a szoptatásra. Ha más anyukának is annyit segítenek az egészségügyi dolgozók mint nekem, azt hiszem, jobban jár, ha előre keres magának egy tapasztalt segítőt. (Természetesen nem általánosítok, biztos vagyok benne hogy vannak kedves, elhivatott szakemberek, csak én sajnos nem velük találkoztam.) Minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam szoptatni, ami még borzasztóbbá tette a lelkiállapotomat. A történetet azért szeretném pozitív hanggal zárni: ezerszer, milliószor jobban szeretem ezt az időszakot, annak ellenére, hogy mindenki riogatott vele (hisztizik, nem fogad szót, szaladhatok utána, stb.) és megjósolta hogy visszasírom majd a babakort... egészen biztos, hogy nem. A legjobbakat kívánom! 🙂